Kezdem kissé unni a kicsapongásait. Nagyon naiv vagyok?!

Történetem a következő. Elváltam. Majd megjelent az életemben a gyerekkori nagy plátói szerelem. Kiderült, hogy súlyos depressziós beteg. Az elején folyton azt mondogatta, mennyire szeret, tervezgetett stb. Majd azért, hogy a folyamatos jelenléttel és figyelemmel hátha kizökkenthetem a napi depresszív rutinjaiból, ideköltözött hozzám. Ennek egy hete már. Vannak jobb és rosszabb napjai, estére akármennyire is kitartó vagyok, mindig lefáraszt lelkileg. A lényeg: a kezdeti "nagyon szeretlektől" eljutottunk a " nem tudom mit akarok tőled, van szex és néha megnevettetsz"-ig. Folyton azért kűzdök, hátha jobban lesz és élheti tovább a régi életét. Orvost kerestem fel, a családja támogatásával és hálájával van itt. De nagyon megvisel a tudat, hogy csak erre a pár dologra kellek neki. Ezelőtt volt egy párkapcsolata, elviekben abba zakkant bele. Jól gondolom, hogy jobban teszem ha elküldöm?! Azt mondja, hogy őt mindenki szereti. Akkor legyen egy olyan nővel, aki fontos neki.Naiv vagyok, hogy befogadtam?Naiv vagyok, hogy fáj ez az egész történet?