Mennyire szeretnéd, hogy az első párod legyen az utolsó is?

Örülök, hogy nem ő lett az. 16-17 éves voltam, mikor összejöttünk, akkor még egyáltalán nem tudatosan választottam párt. Idővel szépen ki is buktak a különbségek közöttünk, engem hidegen hagy a politikai, neki erős szélsőjobboldali nézetei voltak, amivel én egyáltalán nem szimpatizáltam, elég negatív, kritikus, ítélkező, lusta ember volt, én ennek a szöges ellentéte, pozitív, szorgalmas, célratörő. 2 évig voltunk csak együtt, szerencsére, ma már egész biztosan nem jönnék össze ilyen típusú emberrel.

21L

Anno szerettem volna. Nem rajtam múlt és főleg nem azon, hogy ő az első. Én olyan lány vagyok, aki nem addig marad valakivel, amíg meg nem unja, vagy amíg nem talál jobbat... Sokkal inkább az a fajta, aki akkor megy csak bele egy kapcsolatba, ha azt kapja benne, amit vár és a párja teljesíti azokat a dolgokat, amik miatt ő erre az egész kapcsolatosdira egyáltalán szánna időt, különben meg inkább marad egyedül. Lelépni csak akkor lépek le, ha az illető lényegesen megváltozik ahhoz képest, amilyen akkor volt, mikor megismertem és mindezt egy olyan irányba teszi, amitől már a párkapcsolat sem a jó irányba kezd el haladni, pl ha agresszív lesz, ha alkoholista lesz, ha elköltözik másik országba... Vannak dolgok, amikkel úgy vagyok, hogy nem tudok elmenni mellettük és nem érzek magamban és a kapcsolatomban elég erőt ahhoz, hogy kitartsak mellette, ezért kilépek. De ez nem azért van, mert ő az első, az x-edik, vagy mert épp nem volt jobb és mellette vártam meg, amíg lesz.

Az ilyen megelégedős meg vagizásból szüzességelvesztős emberek hajlamosak lelécelni jobban szerintem.

Az első kapcsolatok többsége pedig azért megy tönkre, mert a pár két tagja pont abban az életszakaszban szeret egymásba, vagy azelőtt, mikor az ember még keresi önmagát és nagyon képlékeny a személyisége. Rá sem ismerek a 17 éves önmagamra, annyira megváltoztatott az, hogy kikerültem a középiskolából, egyetemista lettem és elkezdtem élni a felnőttek életét. Értelemszerűen, nem tartom valószínűnek, hogy az akkori kapcsolatom és az akkori párom most is illene hozzám és az életemhez. Nagy csoda kell ahhoz, hogy két ember úgy nőjön fel és úgy változzon meg, hogy az a változás nem széttartó és nem rombol bele egy korábban működő párkapcsolati dinamikába. De persze, van ilyen is.

18 évesek voltunk. Ennek az életkornak minden naivságával és elsöprő lendületével vágtunk bele egymás szeretésébe, a környezetünk, a szüleink ellenkezése és tiltása ellenére, akik reálisabban látták talán a jövőnket.

Sosem fog kiderülni, hogy mi lett volna a történet vége, de gyakran eszembe jut ez a kérdés, hogy ez az ösztönös zsigerből jövő választás az igazi, vagy mikor hideg fejjel-már tapasztaltan mérlegelsz, de talán éppen ezt jelenti felnőni.

Az elsővel sehogy, mert szakítottam. Vele nem tudtam volna elképzelni, annyira rossz kapcsolat volt.

A második párom a férjem lesz idén.