Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Úgy érzem nem sokáig bírom. Mit tehetnék?
Egy számomra nagyon szomorú időszakot szeretnék veletek megosztani az életemből, ami rengeteg megpróbáltatáshoz és kudarchoz vezetett.
13 éves koromban jöttem össze a barátommal, aki sajnos 21 évesen életét vesztette egy robbantás során. 2009-ben felrobbantottak egy vonatot, aminek során 26 ember életét vesztette, köztük a barátom is. Nyolc évig voltunk egy pár és szinte mondhatnám, hogy sosem veszekedtünk egymással inkább csak nézeteltéréseink voltak leginkább. Tehát bátran kijelenthetem, hogy mindig is gyönyörű kapcsolatot ápoltunk egymással. A körülöttünk lévők nagyon irigyelték a mi szerelmünket, sokan úgy gondolták, hogy mi azok leszünk akiket együtt fognak eltemetni és életünk utolsó perceit is együtt fogjuk tölteni. Egymás kezét fogva várni a halálra. Sajnos a barátomnak ez az idő nagyon hamar eljött... Most november 29-én lesz nyolc éve, hogy elveszítettem a szívem minden egyes darabját és képtelen vagyok azóta is feldolgozni ezt. Rengeteg öngyilkossági kísérletem volt, nem akartam elhinni, hogy ilyen hamar itt hagyott engem egyedül ebben a magányos világban. Itt hagyott úgy, hogy előttünk volt az egész világ, diplomázni készült mikor megtörtént az egész. Képtelen vagyok megérteni, hogy miért kellett elvenni 26 ember életét, akik valakinek nagyon is sokat jelentettek. Valaki elveszítette a testvérét, a szüleit, a szerelmét, valaki a tanárját és valaki a saját életét. Ez a terrorcselekmény, merénylet nem csak 26 ember életét tette tönkre és vette el, hanem az ő családjaik, barátaik és ismerőseik életét is. Rettenetesen hiányzott minden mondata, a léptei, az ölelései, a csókjai, a hülyeségei, rettenetesen hiányzott az egész lénye. Akkoriban vele együtt elhunytam én is.
Nyolc éve, pontosan 2900 napja, minden egyes nap gyászolom a történteket. Minden egyes nap meglátogatom a barátomnak készített gyászhelyet, ahol ő nincs ott, mert a robbantás során ez lehetetlen volt.
Azóta insomniám van (alvásképtelenség, alvás zavar), volt, hogy 3 napig folyamatosan fent voltam és sírtam. Amikor tudok aludni, akkor is mindig megébredek és maximum 2 órát tudok aludni. 8 éve.
Nem tudom mit tehetnék, hogy el tudjam engedni őt! :'( :'( :'( :'(
Rettenetesen hiányzik és hiába jártam pszichológusok ezreihez, nem vagyok rá képes, sőt egyre rosszabb. Folyamatosan az öngyilkosságon gondolkodom, két hete vonat elé ugrottam egy hídról, de az még időben megtudott állni, mert messziről sikerült észrevennie mire készülök. Törésekkel megúsztam az egészet.
Nagyon sokat próbálkoztam már, de nem tudok véget venni ennek. Szeretnék vele lenni, szeretném, ha örökké egymás mellett tudnánk lenni egy szép világban.
Az utolsó kísérletem után, ami két hete történt, rádöbbentem mekkora fájdalmat okoznék a halálommal a családomnak és még nagyon sok embernek. Ezt az utat nem szeretném választani. A barátom azt szeretné, hogy éljem tovább az életemet, legyenek gyermekeim és egy újabb társam, aki ugyanúgy fog szeretni mint ő, de én ERRE KÉPTELEN VAGYOK!!!!!! És nem tudnám megtenni ezt vele, ő élni szeretett volna és nem lehetett rá lehetősége, én nem ölhetem meg magamat...:'( Nem tudom tovább élni az életemet a szívem nélkül, márpedig a szívem ott maradt azon a vonaton 2009.november 29-én! :'( :'(
Nagyon szépen kérnék mindenkit, KÉRLEK TITEKET SEGÍTSETEK ERRE MEGOLDÁST TALÁLNI, mert már nem sokáig bírom ezt! :'(
A történet megírása közben is borzalmas mennyiségű könny távozott belőlem! :'( :'(
Hiszem azt, hogy valamilyen szinten fel lehet dolgozni az ilyen mértékű sokkot, ami valakit hirtelen ér. Emberek százai voltak képesek elfogadni a párjuk, gyermekük, családjuk, barátaik halálát.
Én is próbálkoztam nem is egyszer. De úgyérzem, ahogy telik az idő egyre rosszabb. Egyre jobban érzem azt, hogy egy üres világban élek, amit beborít a sötétség. Ha megyek az utcán folyamatosan azt érzem, hogy céltudatlanul bolyongok és semmi értelme az ittlétemnek.
Ezt a gondolkodást szeretném megváltoztatni nyolc év után, tényleg kezdek belebetegedni ebbe az egészbe és érzem, hogyha nem fog tudni senki segítséget adni ezzel kapcsolatban, hamarosan én és a barátom találkozunk! :'(
Sosem értettem, nem tudtam elképzelni, hogyan tud eljutni egy ember odáig, hogy megölje magát. Mennyire lent kell ahhoz lenni, hogy erőt vegyen és eldobja az életét, tudván, hogyha egyszer ezt a lépést meglépi már nem lesz visszaút. Mekkora fájdalom, mekkora sokk és trauma vagy magány kell ehhez, hogy egy ember a saját öngyilkosságán gondolkodjon, legrosszabb esetben megvalósítsa azt. És itt ne a hobbiból megölöm magam mert mostanában ez a menő emberekre gondoljatok.
Sokan azt mondják, az öngyilkos ember gyenge de valójában pont az ellenkezője. Lehet, hogy elmenekülnek egy páran a problémák elől, de iszonyat mennyiségű bátorság és erő kell ehhez, tapasztalatból beszélek. Nagyon sokszor átéltem már ezt a pillanatot és nem könnyű, mint ahogyan azt emberek ezrei gondolják. És nem minden esetben menekülnek a problémák elől, csak egy embert olyan szinten széttud marni, megtud belülről emészteni egy csomó dolog, hogy elképzelhetetlen.
KÉRLEK SZÉPEN TITEKET, NAGYON SZÉPEN KÉRLEK TITEKET, SEGÍTSETEK NEKEM A JÓ ÚTRA TÉRNI! :'( Egyedül nem megy!
Tudom, hogy millió negatív kommentet fogok kapni erre, meghogy ha ilyen hülye vagyok öljem is meg magamat, de eljutottam arra a pontra, amikor nyolc hosszú év után már kijelenthetem, hogy belülről meghaltam és kezdek kívülről is. Elveszítettem a szívemet, az életemet. Nincs már semmim, csak a mérhetetlen fájdalom. Sajnálom, hogyha túl depressziósra sikeredett, de tényleg nem sokáig bírom.
29/L
Ahogy a válaszban is leírtad ha öngyilkos lennél csak a családod bántanád meg.
Én közeli családtagot még nem veszítettem el szerencsére(jó barátot, távolabbi rokonokat igen) ennek a közelében sem jártam szóval nem biztos, hogy hasznos lesz a kis hozzászólásom.
Viszont én talán amit megpróbálnék az az, hogy többet járok emberek közé. Nem írtad, hogy dolgozol-e? Esetleg különböző tanfolyam, edzés, tánc akármi lehet ahol ismerkezdhetsz és én először nem mondanám el mi történt. Próbáld meg úgy megismerni őket, hogy minél később mondod el a volt barátod történetét az csak lehúzna.
Végig olvastam a sztorit, rákerestem erre a vonatrobbantásra is (Oroszországban volt), de így elsőre nem tudom mit írhatnék a történtekre. Ha jól számolom 17 voltál mikor történt a dolog, azóta nagyon sok homokszem fojt le az órán.
A legelső dolog amit tudnod kell, hogy a változás elindítását egyedül TE tudod megtenni. Mi csak névtelen senkik vagyunk ezen az oldalon, a mi véleményünk igazán csekély értékkel bír.
Az első fontos dolog az lenne, hogy tedd rendbe magadban a dolgokat. Tudom nagyon nehéz lesz, de senki sem mondta, hogy körhintázni fogsz...
Súlyos anorexiában szenvedsz, ezen szép lassan el kéne kezdened változtatni. A tested is hálás lesz érte. Szerezz barátokat, vagy a meglevőkkel tartsd gyakrabban a kapcsolatot. Vigyél egy kis színt az életedbe.
Te nem tehetsz arról ami történt, magadat ne hibáztasd és ne kínozd ezért.
Az életet azért éri meg élni, mert a jövő mindig hozhat jobbat.
Gondolj csak bele hogy a barátod is azt szeretné hogy lépj túl ezen a tragédián.
Újra normális életet kell élned, segíthet a családod, a szakemberek.. Próbálj szocializálódni. Nézz ilyen dokumentum filmeket mint pl a Vonzás törvénye, próbálj ilyen motivációs gyakorlatokat végezni.
Sokan utálják a pszichiátriai gyógyszereket, és szerintem is csak akkor kell használni ha muszáj. Nálad muszáj.
Azt írtad már több pszichológusnál voltál. Az alternatíva tahát az, hogy hogy meghalsz. Vagy hogy végtelenül boldogtalanul élsz. Ennél a legrosszabb gyógyszer is jobb. Ami azt illeti jópár ismerősömön segített, volt akinek élete végéig kellett szednie, volt akinek csak pár napig.
Egy valami személyeset írok, bár nem fogod szeretni. Én csak 2 évig voltam az első szerelmemmel. Aztán 20 évig vágytam rá, nagyon nagyon. Minden egyes nap eszembe jutott, mindenhol rosszul éreztem magam, és mindig az jutott eszembe, hogy vele biztos jó lenne. 10 év kihagyás után még úgy is gyakran találkoztunk, hogy nem voltunk kapcsolatban. Nagy szerencsémre aztán mégis összejöttünk. És ha hiszed ha nem, pár hónap együttélés után én szakítottam. 20 év alatt rengeteget változnak az emberek. Különösen nálatok, a barátod csak 21 éves volt, még nem volt igazán felnőtt sem. Az fiatal ember akit akkor szerettél, mára akkor sem létezne, ha nem lett volna a robbantás. Lehet, hogy jól lennétek, lehet, hogy el se tudnátok viselni egymást. Mindenesetre az egy új kapcsolat lenne. Ugyanannyira, mintha most ismerkednél meg valakivel. Egy még csak nem is létező világban haldokolsz. Mert az agyad, ami nyilvánvalóan már fizikailag is hibásan működik - ezért kell a gyógyszer - ezt játssza veled.
ő nem hungaréz volt, mert itt nem írnak hungaréz áldozatról?
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!