Normalis, hogy ugy erzem a ferjem a fonokom?

Érthető, hogy így érzel, hiszen leépítette az önbizalmadat, ami talán már az elején sem volt sok. Mindenképpen pszichológust javaslok, gyereket ezzel az emberrel semmiképp, mert egy életre csapdába zárod magad.

Kezdetnek lásd be, hogy igenis kaphatsz mást, jobbat. Miért is ne? A legtöbb kapcsolat nem ilyen, a szüleid sem voltak ilyenek, és csak az elnyomó, bántalmazó kapcsolatok ilyenek.

És még egy kérdés: ha elhagyod, mi a legrosszabb, ami történhet veled? Hogy nem kellesz senkinek? (ez biztosan nem igaz, de ha a magánytól félsz, nézz szembe ezzel az érzéssel)Szóval tedd fel magadnak a kérdést: mi a rosszabb, egyedül lenni, építeni a karrieredet, új hobbikat találni, új emberekkel megismerkedni, este hazamenni és senki nem zaklat, nem kell megfelelned senkinek, szabad vagy, igazán szabad....és a szabadságban lehetőségek vannak. Talán lesz valakid, talán nem. És? Te szabad vagy, nincsenek gyomorgörcsök, nincs megfelelési kényszer....Egy életed van, és bár vannak adottságaink és hiányaink, de az életünk a saját kezünkben van, nem a párunkéban, aki "szigorúan" bánik velünk a "mi érdekünkben"....ez nem párkapcsolat.

Nem kell félni az egyedülléttől mert jobb is lehet mint egy olyan férfi mellett élni aki alárendeltként kezel, akitől gyomorideged van, aki mellett úgy érzed megfulladsz....

Képes vagy arra, hogy egyedül irányítsd az életed, mindenki képes rá. Sok hozzád hasonló nő csak akkor ébred rá, amikor a párja elhagyja, vagy lebetegszik, ápolásra szorul, esetleg meghal. Akkor szokott kiderülni, hogy egy nő egyedül is meg tud állni a lábán, de te ezt akarod megvárni? Negyven, ötven évesen valóban nehezebb társat találni, de most még léphetsz, hát lépj. Persze, próbáld vele megbeszélni a dolgokat, de ne várj sok eredményt a beszélgetéstől. Ő ilyen, és ez lehet egy antipatikus vonás, de ha ez neki működik a saját életében, miért változtatna ezen? Nem is neki kell változnia hanem neked önbizalmat szerezni és kilépni ebből az elnyomorító kapcsolatból.