Szégyellem a családi helyzetemet a barátom előtt?

A párom számos alkalommal meginvitált magukhoz és tényleg úgy néz ki az otthonuk, mint egy álom. Nagyon jó a hangulat a családjukban, közösen csinálnak vacsit, társasjátékoznak, sztorizgatnak, mindig van egy kis kellemes nyüzsgés és hangzavar náluk, és a tesóival nagyon szeretik egymást. Soha nem unatkoznak. Gyönyörű, emeletes kertvárosi házuk van, meseszép kerttel, rend és tisztaság uralkodik náluk és barátian van berendezve, olyan stílusban, ahova tényleg öröm megérkezni. Ezzel szemben én egyke vagyok, a családom széthullott, mindenkit áthat egy kisebb depresszió a nehézségek miatt, a régi családi ebédek már rég eltűntek és magányosak vagyunk egymás tátsaságában. A házunk falai ridegek. Nem is szeretek hazajárni az egyetemvárosomból, ha temetném legszívesebben állandóan a barátommal és a családjával lennék, annyira csodálom őket. Párom szeretne már átjönni, és tényleg nem fair, hogy én állandóan náluk lógok, de cserébe én még nem mutattam meg az én lakhelyem, de őszinte leszek - szégyellem. Fáj, hogy egy széthullott, újraéleszthetetlen közösséget alkotunk és nyoma sincs olyan derűs zsivaly, mint a páromnál, a ház kopárságáról nem is beszélve.