Ti milyen esetben szakítotok meg valakivel, akivel ismerkedni kezdtek és kölcsönös szimpátia van, szó nélkül minden létező kapcsolatot?

Az igaz ami kémia és szimpátia, vonzalom volt köztünk, engem is meglepett, mert olyat még nem éreztem soha azelőtt. Azonnal megkedveltem és bíztam benne első pillanattól. Visszahúzódó vagyok, ő se az a típus aki könnyen kinyílik, mégis hamar nyitni kezdtünk egymás felé. Pár óráról beszélek. Könnyen felengedtünk egymás mellett, persze magunkhoz képest. Engem is megriasztott ami tempót felvettünk utána, miután a tali után messengeren beszéltünk (ő keresett meg és jelölt facebookon).

A haverja is mondta miket mondott neki, vagyis azt a párja :) (barátnőm) annyit viszont ő is, hogy szerinte tuti belém zúgott.

Mikor felszívódott is kérte legalább valamit nyögjön be, mi a fene volt ez, de még neki se mondott semmi érdemlegeset. Egy ideje pedig vele is mosolyszünet van köztük, a többi haverjával bandázik többet.

Ó igen, és folyton olyanokat mondott, hogy ő engem biztos nem is érdekel...

Nem, nem érezném jobban magam. Csak azt hittem ennyit megérdemeltem volna.

Ő a férfi. De átfordítottam a szitut, és van benne valami. Tudom, hogy pár éven belül többször csalódott.

Mikor kérdezte mire is gondolnék vele, azt mondtam nem akarok még idén férjhez menni (ősszel volt), meg nem terveztem még el hogy fogunk 80 évesen morogni egymással, ismerjük meg előbb egymást, és majd alakul.

Hát azt rohadtul nem várta meg (pedig akkor helyeselte, hogy igen, ez ésszerűen hangzik).

Tudom, hogy akkor se fog keresni, ha darabokra hullik szét... Makacs.

Azóta biztos voltak pletykák is, de akkor még nem. A haverja is akkor azt mondta még neki velem jól járna.

Mikor első nap írtunk egymásnak a tali után, délutántól egész éjfélig dumáltunk. Másnap már reggel jelenkezett. Később már hiába köszöntünk el este hamarabb, hogy reggel ne aludjunk el (ő bealudt akkor), éjeket voltunk fenn és alig aludtunk, forgolódtunk hajnalig egymásra gondolva... Kétszer is mondta hiányzom neki, várja, hogy újra találkozzunk - utolsó nap is mikor utoljára beszéltünk. Mikor búcsúzott is azt mondta majd reggel beszélünk. Tudom, hogy ő is érezte bennünk a lehetőséget. Hiába fogalmazott homályosan arról mit is érez irántam, és hárítottam el, hogy majd megismerjük egymást, illetve mondtam, hogy ne kombináljon, ne temesse előre a dolgot, mert ő érdekel engem, magabiztos voltam, mert adta a jeleket, hogy igenis érdeklem és valóban szándéka megismerni engem, és lehetne több is. Nem tudom hol siklott el köztünk a dolog. Vagyis sejtem mik lehettek a külső tényezők, csak azt nem tudom én hibáztam-e, és köztünk mikor történt meg a szakadás. Azt tudom, hogy később mi mélyítette Mariana-árokká a szakadékot, benne voltam én is, mert zargattam a válaszokért, mikor éreztem, hogy jobb volna kicsit békén hagynom, és igazam is volt, mert mégjobban elzárkózott. Mikor kapcsoltam, le is álltam, azóta békén hagyom (nem nehéz, erről tett), mondanom se kell, azóta sincs hír róla. De ez csak kinoz, mert iszonyatosan hiányzik, nagyon megszerettem, ahogy még soha senkit, hiába volt rövid az ismeretség. Ha nem tévedtem, neki se kéne tudnia felejtenie, akkor viszont nem tudom mitől félhet úgy. Hogy lehet a félelem és büszkeség egy olyan erő, ami ráveszi, hogy ne vegye fel a telóját, hogy annyit mondjon, figyu, hibáztam, vagy te tettél valamit, így történt, elkúrtuk, tennél-e velem mégis egy próbát? Ha nem működne, még mindig kitáncolhatna. Vagy valakit csak megkérdezne élek-e még... Mi a legrosszabb?? Úgy mégis?

De inkább magasabbra húzza kettőnk közt a falat, talán kínlódik épp valaki mással, szívja a cukrozott lópéniszt csodát várva tőle, bedumálja így milyen jól is járt, nem is működhetett volna, mert elsóznám a szilvásbuktát és összemosnám a zokniját a rózsaszín tangámmal, és sajt...