Szerintetek vajon végleg veszítettem el?

Van egy férfi, aki sokáig küzdött azért, hogy velem lehessen, de ez nem volt lehetséges - és ebben egyikünk sem hibás, külső oka volt. Mindig is voltak kalandjai és komolyban is próbálkozott mással, de a szíve mélyén várt rám. Boldogtalan volt, és ez nagyon bánt (utólag, mert akkor nem tudtam). Mikor végre "alkalmassá váltam" arra hogy viszonozzam az érzelmeit, megállapodott valaki mással, mielőtt bármit is mondhattam volna neki. Feladta. Talán végleg. Most pedig már nem akarom felkeresni őt, mert boldog, úgy ragyog mint még soha. Még csak arról sem akarok meggyőződni ez csak a látszat-e. Nem bírnám elviselni bármi is legyen a látszat. Dühös vagyok a sorsra és szomorú, mert talán csak hónapokon múlt... Mert tehetetlen vagyok. Folyton úgy érzem muszáj felkeresnem, de lelkileg nemvagyok elég erős hozzá, félek,hogy elveszteném a fejem, és inkább ne rudjon semmiről, minthogy hülyeséget tegyek vagy mondjak és megutáljon. Tudom ez ezo kategória... de jósoltam és jósoltattam kártyával (olyannal is aki nem részre hajló) és a lapok mindig azt mondták hogy minket egymásnak szánt a sors, de még hogy igazolta a megérzéseim sem bírnék a szemébe nézni. Várni akarok, hogy ne legyen friss a házassága, nem akarom összezavarni.... Azt akarom hogy biztos legyen magában... Nem tudom értitek-e mit akarok kinyögni. Lemondott rólam. Ezután bármit is látnék a szemében, az összetörne.