Szerelmes vagyok egy sztárba. Igaz, nem sok filmben szerepelt, de amikor jobban utána olvasgattam, hogy milyen is volt az élete, úgy érzem, hogy most sokkal jobban szeretem. Ez miért van?

Milyen fogyatékosok vagytok. Látszik, hogy a gyerekszobátok helyett is élet írta igaz meséket kellett hallgatnotok.

Ezek plátói dolgok. Mit fáj ez nektek? Jó, hogy ne len szúrtok nagykéssel. Hülyék vagytok?

Ne mondjátok már, hogy nem rajongtatok még senkiért? Ez is egy plátói szerelem. Istenem. Kicsi az a kerítés, hogy kívül vagytok.

#7: nem, sajnos te vagy korlátolt. Amit te és a kérdező éreztek, az nem valódi szerelem, hanem rajongás. Kinézel egy szimpatikus egyént, akit nagyon felszínesen ismersz (vagy egyáltalán nem), és belevetíted az idealizálst férfi/nőképed tulajdonságait. Az ilyen „szerelemnek” semmiféle köze sincs a valós személyhez, csak ahhoz az illúzióhoz, amit beleképzelsz. Ezt sztárokkal a legkönnyebb megtenni, mert őket eleve idealizálva mutatja be a média.

Ez nem feltétlenül rossz dolog, amíg az ember tinikorában sztárokat imád, ártalmatlan dolog. De amikor valódi kapcsolatokat alapoznak ilyen vak rajongásra a megismerés és elfogadás helyett, az már veszélyes és szomorú.

Miért lennék korlátolt? Mert tudok rajongani? Abban mi a korlátoltság? Nem igazán értem. Hol van itt a korlát?

Miért kéne egy ilyen rajongó dolognak valósnak lennie? Miért korlátozna az bármiben, hogy elálmodozom róla, egyedül hazafelé a villamoson zenét hallgatva?

Ettől a világ nem áll meg, és nem leszek kevésbé nyitott a világra. Mi a baj azzal, hogy az ember mer álmodni?

Mióta bűn a gondolat?