Mi a csoda van velem? Csak nem szerelmes vagyok?

30-as éveimben járó, férjezett nő vagyok, a házasságom harmonikus, nincsenek nagyobb problémáink.

Gimis korom óta ismerek egy férfit, évfolyamtársak voltunk, de köszönésen kívül nem igazán beszélgettünk soha.

Olyan 3-4 éve egy munka kapcsán szorosabb ismeretségbe kerültem vele, többször találkoztunk (nem négyszemközt, hanem a kollégákkal együtt - vele és a cégével végeztettünk egy munkát).... a lényeg, hogy azóta barátivá vált a kapcsolatunk. Ha találkozunk a városban, kicsit megállunk, beszélgetünk, néha üzenetet váltunk a facebookon, sőt, mivel a gyerekeink közel azonos idősek, és ugyanabba az iskolába járnak, néha még össze is jövünk családilag, bár ez nem annyira gyakori, de előfordult már.

Én soha nem úgy néztem rá, mint férfira. Kedves, aranyos pali, de egyáltalán nem az esetem, még csak jópasinak se mondanám véletlenül se. Alacsony, kicsit macis testalkatú (nem kövér, de nem is kisportolt), az egyetlen dolog, ami tetszik benne, az a szeme, tekintete, amúgy soha meg nem akadna a figyelmem rajta (nem azért, mert lenézem a nem jópasikat, hanem egyszerűen nem vettem volna észre soha, mint férfit).

Aztán ahogy telik az idő, valami van velem, mert úgy érzem, szándékom és akaratom ellenére elkezdtem vonzódni hozzá. Azt eddig is tudtam, hogy kedves, aranyos, udvarias... stb...tehát még azt sem mondhatom, hogy jobban megismertem a belső tulajdonságait, azért kezdtem el vonzódni hozzá.... Hanem egyszerűen csak arról van szó, hogy azt veszem észre magamon, hogy szeretek a társaságában lenni, megnyugtat, feltölt, kisimítja a lelkem, ha csak 5 perec alatt váltunk pár szót, akkor is. Várom, hogy lássam a sulinál, ha megyek a gyerekekért, örülök, ha jönnek hozzánk, megdobban a szívem, ha üzenetet kapok tőle, vagy látom a telefonomon, hogy ő hív, sőt már azt is elkezdtem észrevenni magamon, hogy ha kettesben vagyunk (mármint nyilvános helyen, csak nincs ott egyikőnk családja sem), akkor zavarba jövök, de mégis arra vágyom, minél tovább tartson az a pár perc, amennyi időt a társaságában vagyok.

Ne bántsatok emiatt, nem szándékos, eszembe sem jutna megcsalni a férjem, és egyáltalán nincs köztünk semmi, soha nem kezdeményezett semmit, én se felé, egyszerűen csak kialakult bennem ez az érzés, és nem tudom igazán se definiálni, hogy mi lehet ez, se megérteni, hogy miért.

Ma is, ahogy vittem a gyerekeket a suliba, már messziről láttam, hogy ott álldogál a folyosón, és egy másik apukával beszélget. Nézem, nézem.... Istenem, mi kezdett el tetszeni rajta?! :-) :-) Se nem szép, se nem csinos pasi... aztán mégis egyre jobban tetszik :-)

Nem vagyok bombanő én sem, és még egyszer írom, nem leszólni akarom a kinézetét, de más az, amikor valaki bár nem tetszik, de megismerve a belső jó tulajdonságait, elkezd egyre jobban tetszeni. Ez inkább úgy alakult ki, hogy amikor megismertem volt a külső, ami nem tetszett, és a belső, ami szimpatikus volt. Aztán a belső ugyanúgy szimpatikus maradt, nem ismertem meg annál jobban vagy mélyebben, mert amúgy elég felületes a barátságunk, ők is elég zárkózott család, mi is. És hiába nem változott a külseje sem, mégis elkezdett tetszeni.