Szerintetek normális, hogy anyukám folyton azzal idegesít 18 évesen, hogy miért nincs barátom?

Csak mert ő gimiben ismerkedett meg apámmal, és azóta is együtt vannak, azt hiszi ez a normális. Már 16 éves korom körül folyamatosan mondogatta, hogy a "jókra" korán le kell csapni. Van egy pár fiú barátom, nem akarja felfogni hogy nem akarunk és nem is fogunk összejönni, mert csak barátok vagyunk. Mióta egyetemre járok(idén szeptember óta) folyamatosan azon parázik, hogy hogyhogy senkit nem szedtem még össze. Ha elmegyek valahova bulizni, akkor az az első kérdése másnap reggel, hogy "Fiúk voltak?". És hiába magyarázom neki, hogy én kocsmákba megyek a barátaimmal beszélgetni, és nem klubokba pasikat felszedni. Nem érti, hogy manapság sokkal nehezebb élőben ismerkedni, mint az ő fiatalsága alatt. És hogy neki mázlija volt apámmal, de találni egy tényleg magamhoz illő embert nagyon nehéz. Elég rosszul esik, hogy folyamatosan ezzel b_szogat. Azt, hogy nem vagyok leszbi tudja, mert pár hetes-hónapos "kapcsolataim" voltak már, és tinédzser koromban is a férfi zenész-színész kedvenceimmel volt tele a szobám. Még azt sem mondhatja, hogy visszahúzódó vagyok, mert elég sokat járok el itthonról. Szerintetek normális ez a részéről?