Nem tudom, hogy mi legyen a következő lépés, de már nehezen bírom, mi lenne a legjobb?

Lassan közelebb vagyok a 30-hoz mint a 20-hoz, és férfi létemre otthon lakok a szülői házban. Ez van, szégyellem valahol, de a gazdaságosabb, kényelmesebb utat választottam eddig, lehet hiba volt lehet csak részben, nem tudom.

A szüleim rendesek, csak nagyon parancsolgatóak, irányítóak, lelki terrorban éltem és élek, agresszívek ha nem is tettlegesség szintjén, de azok. Kicsit úgy érzem már most lelki beteg vagyok emiatt és depressziós.

Van egy diplomám, és egy kis saját cégem ami mostanában egyre rosszabbul muzsikál. Vagy kilábalok a válságból, vagy becsukhatom és nézhetek állás után.

Van egy befejezésre váró családi házam, amit a szüleimnek köszönhetek, de nem nagyon szeretnék oda költözni, mert közel laknék hozzájuk, és amúgy sem érzem, hogy itt akarok élni, ha munkát kell keresnem akkor meg pláne lehet távolabbra kéne költöznöm.

Folyamatosan megkaptam gyerekkorom óta, hogy lusta mihaszna, hu:lye és nagypofájú vagyok. Egész életemben bíráltak, kritizáltak és leszidtak, 90%-ban mindig kritikát kaptam, és csak ritkán dicséretet, főleg mikor mások előtt kellett felvágni valami eredményemmel. (az én fiam ilyen okos, olyan ügyes, ilyen szorgalmas, olyan kreatív stb.)

Van egy barátnőm, bár távkapcsolat de nagyon komoly. A szüleim rühellik őt, már nem is tartok beszámolót róla nekik semmilyen formában, nem téma, nekik mintha nem is lenne.

Nála megoldódhat lakás téma, de még nem talált lakást, venni szeretne sajátot, és tudna is, de nem tudni mikor sikerül. Összeköltözhetnék vele, még ha kicsit piszkálja is a férfi egomat, hogy a barátnőm lakásába költözök férfiként és nem együtt teremtettük meg, vagy én neki, de már ezen is túltettem magam, mert annyira nem jó itthon, kikészülök minden nap egyre jobban.

Van némi megtakarított pénzem lekötve, nem jönne ki egy lakás belőle, de legalább van valami.

El kéne költöznöm, de most még barátnőmmel nem tudok, nem tudni mire lesz lakásunk, annyi időre meg nem tudom érdemes e albérletbe menni. Azt is keresni kell, akkor már érdemesebb várni míg neki sikerül találni megvásárolhatót. Tőlem függetlenül is venne lakást, de kicsit most úgy érzem mintha kívülről úgy tűnne kihasználom mert hogy oda akarok költözni hozzá, pedig nem! :( Együtt akarunk lenni, de sajnos csak Ő tud lakást venni, nekem még kellene vagy hitel, vagy még takarékoskodás, ami lehet 2-3 év passz.

Szeretem és ő is engem, és már Ő is szeretne saját lakást, én is szeretnék elmenni innen.

Szóval nem tudom a köztes időt hogy vészeljem át, mert már minden napra jut egy veszekedés a legkisebb butaság miatt is itthon. :(

Én egész életemben segítettem nekik, gyerekkorom óta dolgoztam, ha nem suliba jártam, vagy leckét írtam már mentem is dolgozni, vagy itthon, vagy más módon. Mindenből ki vettem a részem mert ki kellett, így voltunk nevelve, de közben állandóan szidtak és kritizáltak, ami szerintük csak szigorú nevelés, és én vagyok a rossz, a bunkó, a hálátlan és a f..zfej. :( Magánszférám sincs, mert állnadóan zaklatnak, nem zárhatom az ajtómat, semmi nyugalmam nincs, mindenről tudnia akarnak stb.

Vannak napok mikor legszívesebben felkötném magam annyira rossz. Közben meg persze szeretem is őket, meg azt is tudom, ha lelépek abból oltári nagy balhé lesz majd, mert nem az történik és nem úgy, ahogy ők kitalálták meg eltervezték nekem! Amiket adtak és amikkel a jövőmet megalapozták azok az ő elképzeléseik és döntéseik voltak és kész tények elé állítottak, és nincs választásom, hacsak nem megyek szembe az elképzeléseikkel.

Nem tudom mit tegyek addig míg nem tudok lépni, de rettenetes minden nap, a munka sem megy rendesen, és semmi sem, állandóan feszült vagyok, vagy depis, vagy ideges, rettegek, szorongok stb. :(

Egyetlen boldogság maradt az életemben, a barátnőm, semmi más nem érdekel, de tudom, hogy nem lesz könnyű az elkövetkező időszak! :(

Ti mit és hogy tennétek a helyemben?

Köszönöm!