Huszonévesen már kevesebb esélyem van olyan férfit találni, amilyen tényleg szeretnék? Csak a megalkuvás marad?

Most komolyan, hol írtam, hogy én főnyeremény lennék? Hol írtam, hogy nekem a hűdeszuper kategória kell? Most bárki előrébb van vele, ha elmondom magamról, ami éppen eszembe jut, egyikőtök azt gondolja, hogy "hát ez pont olyan, mint a szomszéd Mariska", a másik meg azt, hogy "hát ez szerintem az unokatesóm, Julcsi", amik valószínűleg messze állnak a valóságtól? Vagy ha azt mondom, hogy a szőke kék szemű, magas, vékony fiúk tetszenek, akik szeretik a spenótot és vasárnaponként pingpongozni járnak? Komolyan ennyire fontos ez? Vagy csak egyeseknek jobb belelátni valamibe olyat, ami igazából nincs?

Eljárok szórakozni rendszeresen, gyakran ismerkedek meg új emberekkel és tulajdonképpen bárkivel elbeszélgetek. Ha valaki párkapcsolatban élőtől próbáltam tanácsot kérni, mindig azt kaptam, hogy "majd eljön a te időd, mindenkinek megvan a párja a világon, legyél türelmes", csak hát sok év várakozás alatt elfogy az ember türelme...Főleg, hogy azt látom, hogy mások elvileg komoly kapcsolatban élnek, közben nyilvánosan csalják a "párjukat", majd visszamennek hozzájuk, mintha mi sem történt volna. Megdolgoztak azért, hogy legyen valakijük? Hát, rengetegszer nem úgy vettem észre. Dolgoznak érte, hogy megmaradjon? Hát persze, pont ahogy leírtam... Én miért nem ÉRDEMLEM (ami nem a JÁR szinonimája) akkor meg, hogy olyan ember legyen mellettem, akihez tudok vonzódni, akivel bármit meg tudok beszélni, akiben meg tudok bízni? Én sem vagyok tökéletes, de olyanokat nem tennék, amit a leírt emberek, mert én sem szeretném, ha velem tennék meg.