Szerelmes vagyok a példaképembe, sokak szerint betegesen. Mit csináljak?

Szerintem ha rendbe teszed magadban ezeket a dolgokat az önutálattal kapcsolatban, akkor egészen máshogy fogod látni a világot. Elképzelhetőnek tartom azt is, hogy törődésre vágysz, amit nem kapsz meg és ezt a dolgot vetíted ki a srácra, ezáltal mondod azt, hogy sokat tett érted. Ha majd kimászol ebből, máshogy fogod gondolni. Érdemes lenne szakember segítségét kérni, ők utat tudnak mutatni és megoldásokat felkínálni, természetesen az már tőled függ, hogy mit teszel meg magadért és merre indulsz az úton. Az a baj ezzel az elképzelt dologgal, hogy tovább súlyosbodhat és még jobban elveszítheted a realitásérzékedet, onnan meg sokkal nehezebb a visszaút.

Az iskolai piszkálódással kapcsolatban annyit, hogy ezt csak azokkal csinálják, akik hagyják magukat. Én is átestem ezen, úgyhogy értem a dolgot. Szólj nekik vissza, oltsd le őket, mint a villanyt, olyan emberrel nem csinálják, akik potenciális ellenfél, csak a gyengékkel.

Teljes mértékben NEM értek egyet azokkal, akik ezt betegesnek tartják. Az én példaképem egy negyvenöt éves pasi, egy brit műsorvezető. A barátaim 98%-a soha nem hallott róla, gondolom nem is érdekli őket, így soha nem beszélek velük erről. De ő rengeteget segített nekem. Az elmúlt egy évben ő volt a legfontosabb személy az életemben, és ki merem jelenteni, hogy szeretem. Szeretem, mert ő tökéletes nekem. De, és ezt talán fura, soha nem akarnék összejönni vele. Bálványozom, követem minden lépését, minden percben megállapítom, hogy örökké szeretni fogom, de nem akarok vele lenni. Egyrészt azért, mert családja van. Felesége van, és guess what: imádom azt, hogy milyen jó a kapcsolata a feleségével. Sőt: ők az álompárom, és én is olyan kapcsolatot akarok majd, mint az övék. Soha semmiért nem akarnám, hogy köztük történjen valami. In fact, ha valamilyen oknál fogva szétmennének, nagyot csalódnék a világban, és elmennék inkább eret vagdosni. Tényleg. A másik ok pedig, ha együtt lennék vele (és ez ugyebár minden, csak nem lehetséges), az már nem ez az érzés lenne. És nekem jelenleg ez az istenítős állapot megfelel. Nekem is voltak sötét korszakaim, de mindig az inspirált, hogy ő sosem adta fel, és nem véletlenül tart most ott, ahol. Sokszor úgy érzem, hülyének néznek azok, akiknek ezt elmondtam, ezért igyekszem visszafogni magam. Igazából ez én egész lényem egy színeszkedés, szóval nekem nem nehéz megjátszani, hogy "csak a példaképem". Egyesek úgysem értenek meg, hogy ha akarnék sem tudnék elérhető, velemkorú srácot keresni, aki iránt hasonlót érzek.

Neked is azt javaslom, néha kicsit fogd vissza magad, mármint az érzelmeidet, és ne beszélj úgy róla a családod előtt, hogy őrültnek tartsanak. Én is ezt teszem, csak csöndben imádom, és az a pár ember, aki tud erről, sem látja meg, mennyire nagyon-de-nagyon fontos nekem ő.

(Nem hiszem, hogy sok segítség vagyok, csak akartam, hogy tudd, hogy nem te vagy egyedül ilyen, és teljesen átérzem a helyzeted. 14/L)