Miért ilyen kegyetlen a mai társadalmunk, hogy aki 30 felett magányos, soha nem volt senkije, vagy épp nincs évek óta senkije, az lúzer vagy selejtes a társadalom szemében? Soha ne fog a közszemlélet már megváltozni, hogy nem csak velünk van a baj?

Mert te mégis hogy képzeled ezt az egészet?

Mi az, hogy "esélyt adni"? Barátkozzak egy számomra egyáltalán nem szimpatikus emberrel, mert én vagyok a szeretetszolgálat, vagy mi?

El vagy tévedve.

Arra nem gondoltál, hogy inkább magadban kéne elkezdeni a változást, és nem mindenki mástól várnád el, hogy alkalmazkodjon hozzád?

Egyébként elmondom, hogy régebben sokszor adtam esélyt annak, aki első látásra nem vonzott vagy közömbös volt, barátilag és párkeresési téren is, de sose lett belőle második találkozás.

Utoljára mondom el és remélem fel tudod majd dolgozni, mert gyakorlatilag MINDEN válasz ugyan az, csak más szavakkal.

Azok a kapuk NEM VÉLETLEN VANNAK ZÁRVA ELŐTTED. És ahhoz, hogy KINYISD NEKED KELL ÉRTE TENNI. VÁLTOZZ MEG!!

"Én eddig ahány ilyen emberrel beszéltem/láttam nyilatkozni a neten vagy akármi, kivétel nélkül mind valami frusztrált, facsarodott, passzív-agresszív ember volt, némelyik esetben meg még nőgyűlölő is."

És azon elgondolkodtál már, hogy miért lettek ilyenek? Gondolom nem. Én 20 éves koromig egy nagyon kedves, jólelkű, értelmes, intelligens, művelt, szerény, és érzékeny fiatalember voltam, aki hitt az emberekben, és tisztlte a nőket. Idealista voltam. Buta dolog.

Az ellenkező nem pedig levegőnek nézett, gúnyt űzött belőlem, kinevetett stb. míg az olyan srácokat, akik bunkók, ostobák, műveletlenek, primitívek voltak és másokon átgázoltak imádták, csak azért, mert ők voltak a kihaénnem menőcsávók... Nem kellettem senkinek és nem értettem, hogy hol a hiba, hiszen nekem csak egy lány kellett, akit szerethetek, egy normális lány és nem egy plázacica.

Eztán kiábrándultam. Volt négy évem amikor "frusztrált, facsarodott, passzív-agresszív nőgyűlölő" voltam. Aztán rájöttem, hogy ez nem vezett eredményre így csak öngyilkos leszek előbb-utóbb.

Gyökeresen megváltoztam. A nők többségét továbbra is aljas, ostoba, önző és végtelenül egoista lényeknek tartom, DE folyamatosan keresem az olyan nőket, akik nem ilyenek. ÉS lett önbizalmam, tudom, hogy ki vagyok, mit tettem le az asztalra az élet más területein, és tudom, hogy szerethető vagyok. Tudom mik az értékeim. Most már nem vagyok szerény és nem vagyok gyenge, és igyekszem egyre erősebb lenni. Nem fizikálisan. Lelkileg. Tudom, hogy a nőknek csak ez számít a többi körítés.

Most van barátnőm, igaz, hogy éppen lecsengőben van a kapcsolat, mert nem illünk össze, de soha nem veszekedtünk. Csak mások a preferenciák elsősorban az én részemről. De nem izgulok. Bármikor találok magamnak barátnőt.

Egy ember férfi ha nagyon sokáig magányos, akkor bizony nagy eséllyel, frusztrált és nőgyűlölő lesz, ami persze csak ront a helyzetén, de első körben lehet, hogy csak azért nem volt kapcsolata, mert baj volt az önbizalmával, félénk volt, nem volt elég jóképű és még sorolhatnám. Aztán belekerülnek egy ördögi körbe amiből nagyon nehéz kilábalni.