Hogy lehet túljutni azon, ha az ember nem tud érzelmileg közel kerülni másokhoz, mert bepánikol?

alapvetően tök rendben vannak velem a dolgok: 26 éves lány, se nem s*gghülye, se nem bűnronda, nem gond az ismerkedés, csakhogy képtelen vagyok az erotikus kalandokon és haverságon túl többet is megélni a pasikkal. még egy kis érzelmes figyelmesség hatására is szinte leblokkolok a pániktól. párkapcsolat? brrrr... ijesztő minden olyan közelség, ami túlmutat a tét nélküli örömökön. mihelyst úgy érzem, valaki lelkileg is felkavarna, simán felveszem a nyúlcipőt, ráadásul tök bután viselkedem: volt, hogy egyszerűen szó nélkül kiszaladtam a bárból, amíg a férfi a mosdóra ment, és vissza se tértem. a pasi csak a hűlt helyemet találta.

nem volt ez mindig így. a terhességem előtt, hat éve (amúgy a kezdetektől egyedül nevelem a gyerekem) még voltak mély barátságaim, voltam szerelmes is. maradt is abból az időből 2-3 barát és szerető, az ő közelségüket bizonyos korlátok között el tudom fogadni, mert már megszoktam. de új ismeretségek esetén csak a testiség és a laza haverkodás megy.

nemrég megismerkedtem valakivel, rengeteget gondoltam rá, vonzotta minden porcikámat, aztán eltöltöttem vele egy éjszakát, és mikor legközelebb találkoztunk, alig tudtam megszólalni, egy kicsi kedvességet sem sikerült előcsalogatnom magamból, és pár perc után leléptem, pedig nagyon jól esett az ölelése. nem tudom megmagyarázni, miért menekülök, és miért viselkedek ilyen hülyén, ha igazán vonzódom valakihez, de nagyon szeretnék nem ilyen lenni. a pszichológusom nem segít túl sokat... valakinek van valamilyen építő jó tanácsa?