Dugába dőltek az álmaim, hogy másszak ki a gödörből?

24 éves férfi(?) - néha azt érzem, hogy kisfiú - vagyok.

Nem szeretném, hogy siránkozás szagú lenne a következő pár sor. Inkább csak kétségbe vagyok esve.

Tizenévesen arról álmodoztam, hogy szerzek egy diplomát, lesz egy jó munkám és boldog élek együtt a barátnőmmel. Ebből annyi valósult meg, hogy elvégeztem az egyetemet.

Munkám azóta sincs, barátnőre esély 0. [Itthon lakom a szüleimmel. Már öcsém is 2 éve külön lakik, együtt a barátnőjével, és ez rohadtul frusztrál. Neki minden összejött, amire én vágytam sok-sok éve. Pedig nekem kellene sikeresebbnek lennem, hisz mindig én voltam az, aki mindig mindenben tudott neki segíteni, akármilyen kérdése volt. Iskolázottabb vagyok, az eszem is élesebb, mindenféle nagyképűség nélkül. De ezt most tegyük is félre. Nem irigységről van szó, és nem is sajnálom tőle ezt.]

Folytatnám azzal, hogy miért nincs nő az életemben. Kisvárosban lakom, ismer mindenki mindenkit a korosztályában. Nincs semmi újdonság, hétről-hétre ugyanaz történik, borzasztó egy állandó közeg ez. Próbálkoztam társkeresőn is az utóbbi időben. Nem kötnek le a lányok neten keresztül, meg sem tudom számolni, hogy az utóbbi időben hány lánnyal hagytam abba az ismerkedést. Pedig hihetetlenül hiányzik már valaki az életemből, akivel privát életem van, aki hozzám tud bújni esténként a meló után, akinek érezhetem az illatát...

Minden erőmmel azon vagyok, hogy elköltözzek itthonról egy új közegbe, szabad akarok lenni, független a szülőktől. A főváros és egy közelebbi megyeszékhely van kilátásban. De munka nincs, megtakarított pénzem nincs. Így szabadulni sem tudok ebből a posványból. Ha nem változik semmi, akkor még évekig csak a szenvedés marad nekem és egyáltalán nem így képzeltem el a húszas éveimet.

Fogalmam sincs miért írtam ezt le, szerintem ti sem tudtok semmit sem tanácsolni, de valamiért azt éreztem, hogy nem tarthatom ezt magamban.