Egy zárkózott, eléggé gátlásos és önbizalomhiányos lányhoz hogyan lehet közelíteni?

Én is ilyen vagyok, kicsit magamra ismertem. Félénkségem ellenére szeretek nyájas és mosolygós lenni szimpatikus emberebbel, amennyire kitelik tőlem, sokszor csak menekülök amikor csak tehetem:)). De szenved így az ember. Talán sokan nem is sejtik mennyire zavar az önbizalomhiányom. Szóval bármennyire is ridegnek, és elutasitónak tűnök, azt csak a meggyőződésem miatt teszem, hogy úgy sem tart a másik személy hozzám/ vagy nem fog tartani. Persze, akik elvannak szállva, hogy "önbizalomhiányos könnyűcafka" vagyok(gondolom, ezt gondolhatják) és idegesítően, beképzelten tapadnak, utálom.

Volt úgy, hogy levelezgettem valakivel, aki "nagyon kedvelt", többnyire én is, csak puszta óvatosságom gátolt abban, hogy ne olvadjak tőle, tudtam, hogy nem lesz belőle semmi, hiába volt úgy oda értem, éreztem hogy ha megismer, megtudja, milyen nyuszi vagyok, akkor úgyis elmúlik. Jó dolog egy ilyen kapcsolatban, hogy a másik tudatában legyen annak, hogy igazán ismered őt, és ennek ellenére is szereted, sőt, nem elég ha tudja, érezze is. Nyiss feléje, sztem jól fog esni neki, de ne legyél túl tapadós, mégis finoman éreztesd vele, hogy hajlasz feléje:D. Bízz magadban, és benne is, magatokban. beszélgess vele normálisan, természetesen, kezeld emberként, ne bízd el magad amiatt, hogy önbizalom hiányos. figyelj oda arra, ha érzed, hogy valami zavarja őt, mint bárki másnál.:)

pontos megfogalmazás: "én vagyok a boldogságom akadálya", szó szerint, néha mintha ketrecben élnék:)) nem a szenvedéstől vagy csalódástól félek, hisz abból adatott már, és sokan így is furának néznek, szóval nem tudom mitől kéne óvjam magam, de mégis görcsben állok sokakkal szemben:)) Kincs az, ha akad valaki, aki szeret:)

A "jégcsap hercegnőt" vmikor még szép jelzőnek éreztem. A fent említett levelező pajtinak(akivel soha nem találkoztam) szerintem az esett le végül, hogy esetlenke vagyok, mert annak adott be egy voltosztálytársam az ő szemével.. van úgy hogy odavagyok valakiért, akik mások utálnak, de a levelezőpajti is olyan volt, aki kb. úgy viszonyulhat hozzám mint a voltosztálytársaim:)

Gyakori félelmem volt, hogyha meg ismerek vkit, lejáratnak a volt osztálytársaim. de ez is csak rögeszme, de van ilyen.

Talán ritka-rendes ember vagy, pl. én nem tapasztaltam azt, hogy magadfajta rendes pasi túlzottan bizonygatná a érdeklődését irántam, könnyű azt kimutatni. Ha akadtak is facebook-nyomulosok, azokról úgy tartottam, hogy amolyan "mindenkinél-bevágodos" félék, ami nagyon nincs ínyemre:)) talán mint minden magamfajta, bírnám is, ha volna egy barátom, akit igazán az enyémnek érzek:)) kezdem megtalálni önmagam, legutóbb megismertem valakit aki nagyon magányos volt, mégis értékes, jó ember:)

A lavírozós érzés tudom milyen, volt úgy, hogy én is így éreztem, és vesztem bele, de sokszor csak úgy megkapom az egyensúlyt, a harmóniát a másik emberrel, és nem kell sokat agyalnom azon, hogy legyek összhangban, csak úgy megy:)) amolyan belső hang dolog:))