Voltatok úgy, hogy valakinek a tudtára adtátok, hogy akarjátok, szeretitek, de elutasított, hogyan dolgoztátok fel, hogyan néztetek utána a szemébe, mit éreztetek?

Volt. Így direkt nem kérdeztem meg a sráctól, de elég egyértelműen jeleztem, hogy tetszik nekem, aztán kiderült, hogy én neki nem. De sok idő volt, amire végleg leesett. Mentségemre legyen mondva, hogy ő kezdte a flörtölgetést, és mire én teljesen belezúgtam, ő meggondolta magát. Nem hibáztathatom, van ilyen.

Ennek már tíz éve, akkor gimnazista voltam, most kétgyerekes családanya, de ha belegondolok, továbbra is nagyon szégyenlem magam. Szerencsére már nagyon régen nem láttam.

Most szégyenled magad, majd valahogy elmúlik..ezzel nem is akarok tovább foglalkozni, hanem hogy tanulj ebből és legyél óvatosabb.

Azt megérzi az ember, hogy a másik félnek mennyire szimpatikus, vagy nem.

Máskor flörtölj, udvarolj és fogod látni milyen a fogadtatás. Ha nem elég jó, akkor eleve nem lépsz tovább, nem hozod magad kényelmetlenebb helyzetbe.

Amit most csináltál, arra van egy magyar mondás: ajtóstól rontani a házba.

Meg kellett volna várnod, hogy kinyissák és behívjanak. Végeredményben magadnak köszönheted, mert figyelmetlen voltál, de tanulj belőle és nem lesz több ilyen.

én azért adtam elő hogy lássa mit érzek, mert vártam, hogy pontot tegyünk rá, hogy most vagy ő is így érez, vagy hagyjuk az egészet.

aljas módon kitérő válaszokat adott.

szóval én úgy nézek rá, hogy annyi nincs benne, hogy megmondja a frankót a nagy nőcsábász kemény csávó.

4-es, már kezdem elhinni amit mondasz... Csak én vagyok az elutasító fél, aki aztán mégis beadta a derekát.

Eddig úgy voltam, ha egyszer azt mondom nem akkor az úgy is van akármit csinál. Hogy akkor aztán sosem mondok igen... Megint rácáfoltam magamra, való igaz: soha ne mondd hogy soha.

szerintem ez a maratoni próbálkozásnak az a kulcsa, hogy a másik akkor adja be a derekát, amikor épp pofára ejtette vki, vagy vmiért meg van gyengülve..

persze kivétel erősíti a szabályt.

Én háromszor mondtam teljesen komolyan a férjemnek (akkor még nem volt a férjem ;)), hogy hagyjon ékén, NEM szeretnék vele lenni. Meg is magyaráztam. De nem hitte el. Békén is hagyott.... aztán valahogy mindig folytatódott a kapcsolatunk (barátilag), pedig tudtam, hogy ő többet akar.... és mondhatjuk, hogy "beadtam a derekam" - de ez inkább az volt: tudatosult, hogy én is vele szeretnék lenni. Azóta is boldog házasok vagyunk.

Öcsémék most házasodtak, őt is először kidobta a lány...."még hogy a barátnőm exével randizzak"

Nem lehetett könnyű ezzel szembenézni, de gondolom úgy álltak hozzá, hogy nem baj, én akkor is szeretlek, ha te nem szeretsz engem - és nem erőltetem rád magam (inkább várok, ha kell, akár egypár évet is). És ez meghozza gyümölcsét, ha a két ember tényleg egymáshoz való. Ha pedig nem, tudatosul az elküldött emberben is [mert azért csak elgondolkozik, hogy megéri-e várni].

Én mint "kidobó" fél, igyekeztem külön kezelni a többi témától és lezártnak tekinteni az ügyet - férjem pedig nem szégyellte magát, hanem inkább "nagyobb lendületet kapott" [ha küzdeni kell valakiért, akkor jobban örülsz neki utána, mintha csak úgy megkapod.....]. És ettől senki ne érezze magát értéktelennek (se mint kidobó, se mint kidobott), mert a szerelem az értékektől független - mindenkiben rengeteg érték van, de ha nekem nem ő kell, mit csináljak, mindkettőnknek csak rosszabb lenne. Jobb is talán, mintha "najó, legyünk együtt", aztán közben kiderül, hogy nem is akarta igazán, csak hagyta magát meggyőzni, és akkor mindenért a másik lesz a hibás, mert ő akarta a kapcsolatot stb.

Tolem telon az egyik baratom megkerdezte:

- telleg szerelmes vagy xy-ba?

- igen

- ok

Fel oraval kesobb ezt irta:

Mikor azt a szerelmi dolgot kerdeztem xy itt ult mellettem.

Hat mondhatom nagyon ego volt. Egy hetig ra se neztem xy-ra de aztan lenyugodtam