Tényleg ennyire nehéz normálisan viselkedni? Vagy csak nekem magasak az elvárásaim (a mai világhoz képest)?

Szóval nemrég találkoztam egy lánnyal, "csak" barátilag (igaz, én nem bántam volna, ha több is lesz belőle). Meghívtam egy kávéra, kb. 2 órát beszélgettünk. (Előtte vagy 2,5 évig beszéltünk msn-en, néha egy héten háromszor is, órák hosszat, sok mindent megtárgyaltunk, ő is elmondott nekem sok lelki dolgot.) Igaz, végig a saját "világába" visszahúzódva ült, de folyamatosan beszélgettünk, sokat mosolygott, és közben sokszor lesütötte a szemét. A dolog végeztével visszakísértem őt a sulijához, de mintha megváltozott volna, az úton egyszer se nézett rám, amikor elköszöntünk, akkor sem, csak annyit mondott - hátra se fordult! -, hogy "vigyázz magadra". Azt se mondta, hogy "köszönöm a kávét", vagy hogy "örülök, hogy személyesen is találkoztunk", vagy valami hasonló. Nem hinném, hogy rosszul érezte volna magát velem. Ennyire csalódott volna bennem? Vagy miért viselkedhetett így? Nem volt még barátja (20 lesz), és fiúkkal sem nagyon szokott kettesben lenni, de a gátlásosság elég indok-e a viselkedésére? Túl sokat vártam volna azzal, hogy megköszönje a meghívást? Vagy lehet, hogy bókolnom kellett volna neki? (Nem tettem, mert tudtam, hogy gátlásos, és nem akartam elijeszteni, bár lehet, hogy rosszul tettem. Viszont az az igazság, hogy én többet is éreztem iránta barátságnál, és féltem, hogy nem tudok megállni egy ponton, és mégiscsak "nyomulni" kezdek rá.) Vagy csak számomra zavaros a viselkedése?