Miért van ennyi lelki sérült ember? Nem veszik észre h a boldogságért tenni kell és nem nyavajogni?

Egyrészt az egzisztenciával kapcsolatos dolgok, másrészt az érzelmi bizonytalanság miatt.

Az elsőnél ami a fontosabb, azok a "romló", nem pedig a "rossz" körülmények. Ha valaki beleszületik valamibe (vagy később, de megszokja), azt kevésbé zavarja, mint akinek folyamatosan romlik az egzisztenciája. A kettő persze nem zárja ki egymást. Ami az előbbinél a plusz elem, az a bizonytalanság érzete, hogy valami olyan jön (vagy már itt van), amire nem vagyunk felkészülve, nem fogadtuk el, hogy megtörténhet. Ma az van, hogy létezhetnek a korábbinál jobb és hasonlóan rossz életkörülmények is. A fejlett országokban egyre tágul a társadalmi szakadék. Régen egy király ugyan úgy szétfoshatta a beleit a kolerától, mint a paraszt, vagy belehalhatott a pestisbe. Szakadék persze mindig volt, de nem mindegy, milyen/mekkora, és, hogy arányaiban hány ember között. Ma jóval magasabbról lehet zuhanni, így a kétségbeesés is potenciálisan nagyobb. Plusz léteznek vagyonnal kapcsolatos társadalmi elvárások, amik szintén minden korban voltak, de (mivel a szakadék nagyobb) átlagban nehezebben teljesíthetőek. Ezektől nyilván azért függetleníteni tudja magát az ember, kérdés, hogy mi motiválja. Biztos sokan ismernek tipikus csavargókat, akik állandóan mennek valahova, csinálnak valamit, de senki nem tudja, hogy pontosan mi ez, vagy, hogy a ...-ba lehetnek még egyáltalán életben? :) (Más kérdés, hogy aki ezt csinálja, jó szívvel teszi-e.)

De lehet hozni kevésbé szélsőséges példákat is olyan életvitelre, ahol a motivációkkal nem ellentétes, hogy az átlagosnál szerényebb körülmények között éljen az illető.

Az egzisztencia romlásából következő kétségbeesés szorosan kötődik a válasz másik részéhez, az "érzelmi bizonytalansághoz". Ezt a legjobban úgy tudnám megfogalmazni, hogy nincs meg az önmagunkkal szembeni béke és őszinteség, vagy csak utóbbi. Itt jön a képbe az optimizmus:

Szerintem az az igazán optimista, aki mer mérlegelni, elfogadja valaminek a negatív, fájdalmas kimenetelét is, valamilyen okból mégis képes energiát tenni a dologba. Fél, de egyfajta "bensőséges" kapcsolatban van a félelmeivel.

Vagy meg lehet említeni a gyász öt fázisát: Tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás. Ez átültethető mindenhova (a pszichológiától kicsit elvonatkoztatva), ahol az illető nem mer valamit bevallani magának, vagy nem tud (még) elfogadni.

A depresszió már közel van az elfogadáshoz (belenyugvásnak is lehet mondani), de még pesszimista.

Az optimizmus ott jön a képbe, ha valaki elhatározza, ha szembekerül egy lehetőséggel, aminek segítségével tehet valamit a belső békéjéért, azt ki fogja használni, mégha sikertelen is lesz (a pesszimizmusban ott van az is, hogy fél a kihívástól, így alapból elhatározza a sikertelenséget). Az optimizmus tehát nem egyenlő az önbizalommal (az én olvasatomban), csak azt jelenti, hogy mérlegeltünk, majd döntöttünk valamiben. Nem jelenti azt sem, hogy lesz valaha egy lehetőség, vagy, ha igen, sikerülni fog. Csak azt, hogy a korlátainknak és lehetőségeinknek tudatában vagyunk, így sikertelenség esetén tudjuk, hogy mindent beleadtunk, és nem tartozunk semmivel az önmagunkkal szembeni lelkiismeretünknek (sem a többi belső motivációnknak).

Akik "nyavalyognak" valami miatt, valószínűleg tudnának tenni lépéseket még (vagy nem mérlegeltek, tudnának-e, vagy nem). Ellenben a "kell"-el nem értek egyet, mert az azt jelenti, hogy kötelező, amit az illető támadásnak vehet, amitől ő is ideges lesz. Nincs semmi gond az önsajnáltatással, azzal is lehet kezelni a belső feszültséget időlegesen, kérdés, hogy a másik fél ezt meddig bírja. Az önmagunk felé irányuló önsajnálat ebből a szempontból jobb. Mindkettő feszültségoldó, főleg, ha (előbbinél) érkezik vigasztalás. Szóval a tüneti kezeléseknek is megvan a helye szerintem, bár az önsajnálat ezek közül sem a legjobb, nálam a futás pl. tökéletes stressz-oldó, attól függetlenül, hogy a problémákat még nem oldom meg vele. :)