Egyedül vagyok egy olyan városban, ahol már nincs senkim, és így persze az ismerkedés is szinte lehetetlen. Mit gondoltok, mit lehet tenni ilyen típusú magány ellen? Részletek lent.

25 éves, önálló férfi vagyok. Már 6 éve, hogy a középiskola után el kellett jönnöm a gyerekkori környékemről, hogy főiskolára menjek egy távoli városba, abban a reményben, hogy nem mezőgazdsági munkából kell megélnem életem végéig (mint szüleim vagy mindenki körülöttem). Persze ez avval járt, hogy az otthoni barátok 99% eltűnt... de ott volt a fősuli, a rengeteg buli, külföldi utak... nagyon király volt minden.

Aztán eljött az a korszak, hogy csúsztam másfél évet (a sok buli nem kedvezett), persze sokan időben elvégezték, és csak néhányan maradtunk itt a baráti társaságból, mindenki más visszament oda, ahonnan jött. (Ebben a városban csak főiskola van, a többi az igazából említésre sem méltó).

Meg el is kellett kezdenem dolgozni, hogy tudjak egyszerre főiskolázni meg enni is valamit... ami avval járt, hogy a főiskola után még egy fél évig napi 12-14 órákat robotoltam nevetséges fizetésért. Külföldre vagy máshova költözni pénzem nem volt.

És ekkor tűnt el mindenki mellőlem... én sem nagyon kerestem persze őket, mert szégyelltem, hogy fősuli után még fagyira sincs pénzem... akkoriban mondjuk a magány nem annyira zavart, mert azon voltam teljes erőmmel, hogy kijussak ebből az élethelyzetből.

Aztán lassan egy éve... hirtelen elért a jósors és egy jó munkahelyre kerültem ebben a városban, szinte egy olyanra, amire mondhatni születtem. Szóval mostmár minden oké lenne... csak mostmár ott tartok, hogy nincs itt senkim. Se barátok, se család... így nem lehet ismerkedni, nincs mást csinálni, csak munka után ülni a lakásban egyedül... és úgy érzem beleőrülök.

Abszolút magány, se barátok, se senki, akivel meg lehetne osztani az élet apró örömeit.

Ti mit gondoltok, mit kellene tennem egy vidéki kisvárosban, hogy ne egy lakásban kelljen elfonnyadnom egyedül?