Fiúk/férfiak. Miért vagytok ilyenek?!

Gondolom minden lány átélte már, hogy milyen, ha bolondítják. Én kifejezetten nem szeretem. Sosem volt szerencsém a fiúknál, talán azért, mert kicsit tartok tőlük, mert könnyedén megbánthatnak, vagy mert tudom jól, hogy aki rendes és őszinte, ritkán akad. Mindig visszautasítottak, így valamilyen szinten belém "rögzült", hogy nekem talán jobb a magány, mint egy társ. A hiányérzet pedig szerintem mindenkit kínoz.

Tizennyolc éves vagyok és többek szerint kapcsolat hiányban szenvedek. Szűz vagyok, amit nem tartok cikinek, sőt, különlegesnek érzem magam, de ugyanakkor nem eléggé annak, mivel esély nélkül maradtam mindig. Most viszont van egy srác, akivel egy suliba járunk, így a szünetekben ha sikerül is összefutnunk, látom, elkerülni szinte (!) lehetetlen. Rám támaszkodott ha gond volt, de mióta megtudta, hogy ő tetszik nekem, már több, mint egy éve és elmondtam a véleményemet bizonyos dolgokról (b.nőjével voltak gondok) azóta kicsit eltávolodott, de nem tudom miért. (Elmondása szerint nagyon kedvel.) Tapasztalt nővérem szerint csak egy pótlék voltam, akinek elsírhatta a bánatát, de kétli, hogy több lesz e belőle. Őszintén: gyerekes, de már reménykedni sem merek. Ilyenkor ti mit gondoltok, most őszintén:

Vagy csak egy támaszra van szükségetek, akit csak akkor ránthattok elő, ha baj van?

Vagy csak unatkoztok és kell a változatosság?

Idősebb és tapasztalt, megértő férfiak válaszát várom! Köszönöm előre is! :)