Velem van a gond, hogy nem tudom az ilyenekkel megtalálni a közös hangot?

Eddig se voltak valami tartós kapcsolataim(fél-egy év),DE legalább összejött valami... Most viszont másodszorra érzem úgy,hogy vagy bennem van a hiba,vagy nem tudom,de egyszerűen nem megy...

Szóval az a helyzet,hogy mindkét alkalommal mikor bemutattak engem egy teljesen normális és helyes srácnak,eleinte úgy tűnt,hogy kölcsönös a szimpátia,és hogy végre minden passzolni fog,stb... Kedves volt,figyelmes,csak később jöttek a problémák...

Aztán mindig az lett a vége mindkét esetben,hogy elhívott a haverokkal együtt valahova...Ez így idáig talán oké... Nem tudtam nagyon megszólalni,mert főként nosztalgiázásból állt az egész,amihez nem tudok mit hozzászólni,vagy ha szóltam,akkor közben is csak hülyéskedtek,meg röhögtek egymással... Egy szóval nem tudtam mit kezdeni magammal... Aztán elkezdtek ökörködni és ez se lenne baj,de elvoltak a saját világukban,hol valami hülyeséget csináltak,hol csak szivatták egymást,és ez szórakoztató lenne,csak eléggé hülyén éreztem magam,hogy én csak ott állok és nézem a hülyeségeiket,esetleg nevetek is,de nem tudok mit hozzászólni a dologhoz,nem tudok beilleszkedni a társaságba,pedig eddig nem esett nehezemre az ilyesmi. De ebben az esetben valahogy nem megy. :( És az ilyen eseteknél szerintem szépen megmutattam ki is vagyok a szemükben: egy dögunalmas ember...:/ pedig nem szoktam ilyen lenni... csak nem értem,miért nem megy ilyenkor... :(

Egyébként mindkét srác,ha egyedül volt,teljesen normális,órákig lehetett velük beszélni,de amint megpillantottak egy havert a városban (hát persze hogy az ilyeneknek 200 haverjuk van legalább),szó szerint otthagytak,és mint valami kisgyerek,akit csak a barátok érdekelnek,elkezdtek hülyülni,szórakozni egymással... és rám se hederítettek... azért 17-18 évesekből kicsit többet néztem volna már ki... :(