Normális dolog, hogy ennyire vágyom arra, hogy önálló legyek, és gondoskodhassak a barátomról? Más is várja már, hogy odajusson a kapcsolatuk, hogy együtt laknak, és ő látja el a barátját, főz neki, takarít, mos stb?

Én egyszerűen már őrölten vágyom arra, hogy főzhessek rá, kimoshassam a ruháit, hogy elvégezzem azokat a dolgokat, amiket a nők szoktak, hogy este meleg étellel várjam, hogy reggelit csinálhassak neki, de mindezt úgy, hogy nem szól bele senki. Most is főzhetek neki, ha nálunk van, de akkor mindig beleszól anyu, hogy miért annyi tejfölt rakok a rakottkrumpliba, ne főzzem annyi ideig a tésztát, merjek már többet a barátomnak stb... De én azt szeretném, hogy mindezeket a dolgokat egyedül csinálhassam. Régen utáltam a házi munkát, most meg, ha otthon vagyok, állandóan serénykedek, mert jó látni, hogy tetszik a barátomnak, hogy én főztem, én terítettem meg, hogy kimostam az ágyneműnket stb... Tudom, hogy 50 évesen már nagyon nem akarok már házimunkát csinálni, de most igen. És egyre inkább szeretném, ha összeköltöznénk albérletbe, még akkor is, ha tudom, hogy így pár dologról le kellene mondanom (pl.: csoki, színház, rendszeres bulik, sütizések cukrászdában, pizzarendelés), de mégis úgy érzem, hogy kárpótolna érte az, hogy önállóak lehetnénk, saját döntéseket hozhatnánk. Más is van ezzel így? Idővel majd elmúlik ez a tyúkanyó szerepre vágyás?