Boldog lett az, aki a szerelme miatt vállalt gyereket?

37 évesen te már hiába mész pszichológushoz nem fog azon segíteni teljes mértékben, hogy te másképp gondolkodj. Egyedül azért gondolkodtál el a babaprojekten mert tudod nagyon jól, hogy a párod szeretne kislányt. Mondjuk ez is hogyan mondjam, hogy ne tűnjön görénységnek... Kisfiú soha nem kéne, vagy mi? Nem az a legfontosabb, hogy egészséges legyen?

Na mindegy, de szerintem se menj bele a párod kedvéért különösen nem 1 év után.

A rózsaszín köd elmúlik és jönnek a viták, vagy ki is szeretsz a másikból.

Legalább 3-4 év után érdemes babát vállalni és csak akkor ha mindkettő fél szeretné és normális szülő lenne!

és azt érzem, hogy egyszerűen nem élheti le az életét gyerek nélkül - mondd csak, te normális vagy???

Két olyan ismerősöm van, ahol a nő elhagyta a "nagyon akart" gyerekét, mert rájött, nem buli.

Férfiből meg... na, az egy rakat, kezdve apámmal.

15, próbálok nem kioktatóan fogalmazni. Én is jártam egyébként pszichológushoz. Nekem folyton azt mondta, hogy legyek önálló, ne mások értékítélete alapján éljek és döntsek. Most is kétségbeesetten kérdezgeted az embereket, hogy megbántad, vagy sem? Ez miben befolyásolna téged? És ha igen, vagy nem? Attól még a te életed teljesen más.

Most ha leírnák neked ide 10-en hogy nem bánták meg, te akkor ezért vállalnál gyereket?

A felnőtt lét onnan kezdődik, hogy tudunk önállóan döntéseket hozni és vállaljuk a felelősséget érte. Különösen egy ilyen fontos kérdésben.

Igen, ahogy írták, 1 év még baromira kevés, most még fülig szerelmes vagy, szószerint torzul a gondolkodásod, ez az a bizonyos rózsaszín köd, ami megszépít mindent, még a kellemetlen dolgokat is. Aztán majd jönnek a szürke hétköznapok, a másik árnyoldalai, kevésbé szép részei. Idővel egészen máshogy fogod látni ezt a kérdést, reálisabban. Azt azért mindenképp érdemes megvárni. Általában 1,5 2 év mire elkezd lebomlani ez a hormonkoktél, amitől most nagyon szépnek meg ideálisnak látsz mindent.

#12

Én vagyok előítéletes amikor leírtam, hogy nem kéne 1 év miatt gyereket vállalni és azért mert ő szeretne? Mehetsz tudod hová. Előre sajnálom a gyereked te marha mert te nem akarsz gondolkodni érett felnőtt módjára hanem egy önző seggfej vagy aki miatt egy gyerek fog szenvedni!

Az egyik legkedvesebb barátnőm volt hasonlóképp. Az anyja csak a hibákat keresi benne, az apját pedig alig ismeri, de tőle is csak degradálást kap. Világ életében azt gondolta, hogy neki nem lesz gyereke. Igazából attól rettegett, hogy ugyanazokat a hibákat követi majd el, mint a szülei, de amúgy imádta mindig is a gyerekeket, csak épp inkább a másét.

Sokáig nem volt olyan férfi az életében aki bárminemű stabilitást tudott volna neki nyújtani érzelmi szinten. Mindig rossz tapasztalatai voltak, azt gondolta hogy benne van a hiba, nem lehet szeretni őt. Nehezen fogadta el, hogy igenis jó ember ő, és a szüleivel vannak komoly bajok. 23 éves korában elköltözött, és elkezdte feldolgozni a gyerekkorát, és az egész addigi életét. Mi amúgy interneten ismertük meg egymást, nagyon sokat beszélgettünk, találkoztunk is párszor, otthon ezekből is óriási vita volt.

Budapestre jött, én is itt élek, sokat tudtunk így találkozni is, és hálisten tudtam rá olyan hatással lenni, hogy végre elkezdje belátni, hogy ő egy nagyon értékes ember.

Aztán találkozott az “igazival”. Eleinte nagyon félt az egésztől, a csalódástól, attól hogy kezdett jobban lenni, kezdte szeretni magát, és hogy ez a srác egy kicsit korán jött. A srác imádja, 26 évesen ismerkedtek össze, rá egy évre összeköltöztek, persze voltak és vannak vitáik, de semmi komoly. 2 év együttélés után összeházasodtak. A barátnőmben olyan érzések kerültek felszínre, amik akkor ijesztőek voltak, ugyanis életében először tapasztalta, hogy milyen nagy biztonságban van a férjével, és elkezdett vágyni saját gyerekre, pedig szentül hitte, hogy neki sose fog kelleni. Végülis újra elment pszichológushoz, kb 1 évig járt rendszeresen, sokat gondolkodott, kibogozták, hogy nála ez egy, a szülei miatt kialakult gát, ezt kellett feloldani, hogy hinni tudjon magában, hogy igenis változtathat, és lehet jó anya.

A férjével közel 12 éve együtt vannak, és két gyerekük született. Mivel eléggé részei vagyunk egymás életének, így látom, láttam min ment keresztül, és hogy mennyire boldog édesanyja a kicsiknek. Végülis kiderült, hogy valami egészen elképesztő birkatürelme van a kisbabákhoz, ritkán volt/van hangos szó, imádják a gyerekek, velem is szuperül elvannak. Számomra példamutató az ő története, örülök hogy segíthettem rajta.

Mindemellett, bár imádom a két kis lurkót, nekem nem támadt olyan érzésem, hogy jaj de jó lenne ha nekem is lenne. Nem való mindenkinek.

Esetedben egyelőre nem lehet tudni, hogy mi okozta benned az érzést, hogy vágyj erre. Szerintem ezt kéne boncolgatni a pszichológusoddal, mert végülis lehet, hogy nálad is az érzelmi stabilitás váltja ki a saját gyermek iránti vágyat. De lehet, hogy nem, és ez most egy “pillanatnyi” lelkesedés, ami később alábbhagy.

Azt írtad, hogy mindenképp vársz még, ez nekem szimpatikus, hogy ésszel csinálnád, ezért írtam le ezt a hosszú sztorit :)

Te is tudod, hogy csak fejest ugrani rossz ötlet. Én támogatom, hogy ezzel az új érzéssel foglalkozz, de csak úgy hogy magadat is közben rendberakod, nehogy a végén csalódás érjen mindkettőtöket.

Amikor majd már kezd körvonalazódni benned, hogy mi is ez az új érzés, akkor szerintem nyugodtan beszélhetsz a pároddal, ő mit gondol erről.

Viszont 1 év kevés, úgy is hogy már régóta ismeritek egymást, más együtt élni minden nap, évek után derül ki hogy ez tutibiztos jó lesz e. Ha több év után is stabil, akkor is ha már tudjátok egymás idegesítő szokásait, érdemes a következő lépésen elgondolkodni.

Nem írom le azt, hogy mennyire át kell gondolni ezt az egészet, mert szerintem te pontosan jól tudod :)