Akik azt mondják, hogy jobb neki egyedül, tényleg komolyan gondolják?

Nekem nincs ilyen meggyőződésem. Sok évet életem egyedül, imádtam. Amikor pedig együttélős párkapcsolat volt, és jól funkcionált, akkor abban voltam elkötelezett.

Az utóbbi 7 évben tényleg sok "kapcsolatom" volt, de mindegyik nagyon laza, jöttek-mentek. Senkivel sem akartam együtt élni, nem jött olyan, hiányzott hozzá talán a bizalom is, ráadásul lefoglalt a gyerek és a saját dolgaim is eléggé.

Ezzel is elégedett voltam.

Pár hónapja viszont találkoztam valakivel, akivel simán benne van, hogy pár év alatt annyira összefésüljük az életünk, hogy akár együttélés is lehessen belőle.

Akkor majd az lesz a jó.

Biztos van, aki komolyan gondolja, és olyan is bőven, aki hazudik magának is meg a környezetének is. Meg olyan is, aki őszintén hisz benne, hogy így gondolja, de valójában nem.

A nők evolúciósan arra vannak programozva, hogy legyen mellettük férfi, mert ez biztosítja a túlélést. Ma már lehet enélkül is túlélni, de a program még mindig ugyanúgy fut bennünk, ezért viseli meg a legtöbb nőt jobban a szakítás, mint a férfiakat. (Kutatások szerint a nőknek jobban fáj, de rövidebb ideig, míg a férfiaknak kevésbé, de tovább gyászolnak.)

És ezért maradnak benne a nők többször a rossz kapcsolatokban is, és ezt az evolúciós programot használják ki a lelkiismeretlen férfiak.

A férfi túlélése valószínűleg garantáltabb volt, ha csak magára kellett vigyáznia, illetve a férfiközösség is jobban szolgálta a túlélést, mint a férfi+nő+gyerek(ek) kombó, ezért aztán sok férfiben még ma is az a program fut, hogy jobb egyedül. De valójában csak ideig-óráig érzik ettől jobban magukat, hiszen az egymáshoz tartozásra, egymásról gondoskodásra is programozva vagyunk, és akinek ez hiányzik az életéből, az valószínűleg előbb-utóbb szeretné ezt az űrt betölteni. De mert az iskolákban többet foglalkoznak teljesen haszontalan ismeretek sulykolásával, mint a kiegyensúlyozott, boldog életre neveléssel, ezért a legtöbben a saját bőrükön és számtalan kudarc árán kénytelenek megtanulni, megtapasztalni, hogyan működhet jól egy párkapcsolat, különösen, ha erre családi mintájuk sem volt. De mire idáig eljutnának, 40-50 évesek, eltelt a fél életük, tele vannak traumával és bemerevedett szokásrendszerrel, ezért inkább elkezdenek abban hinni, hogy jobb egyedül, hogy el tudják viselni a hétköznapokat.