Miért van az a sajnálatos dolog, hogy az ember mindig utólag okos és jön rá, hogy mikor kivel es mit hogyan kellett volna tegyen es mondjon?

En rengeteget olvastam, “művelődtem”, könyvtárakban voltam, főiskolákat végeztem, de ez nem mentett meg a rossz magánéleti döntésektől, amikor tapasztalat híján szinte gyermeki naivitással ugrottam bele rossz kapcsolatokba, es csak a tapasztalat tanította meg, hogy mik a red flagek, gyanús jelek, mi az, ami már több a soknál, hogyan kell időben kiszállni, mi az amin meg kell sertődni es továbbállni, es mi az ára annak, ha újabb esélyt adunk egy ránk nézve toxikus embernek…..

Semmilyen tanács és könyv nem tudta megspórolni es megelőzni a szenvedést okozó helyzeteket, csak amit a saját bőrömön többször is tapasztaltam….

Ami érzelmek szintjén hozott átalakulást, az segített, logikus következtetések általában nem.

Mintha az igazság mindig túl későn derül ki, mikor mar túlvagyunk pár megalázó körön, es akkor állunk “készen” a fájdalmas igazságra, hogy nem, nem szerettek bennünket, lehet mást igen, titkon, de minket nem!

Miert mindig utólag vilagosodik meg az ember???

Ma mar annyi mindent maskepp csinálnák és így annyi megalázó helyzetet megspórolnék magamnak, amit akkor nem fogtam fel, mert nem tanultam meg a leckét, nem értette meg az elmém, hogy mennyi aljasság van, tehát nem hogy nem akartam látni, fel se fogtam, hogy mik vannak es nem értettem hogy más miert mi oka lenne bántani engem.

Ha kikerültem volna ezeket a helyzeteket, akkor nem tanultam volna meg, hogy mik vannak, nem lenne tapasztalatom, de túl nagy ára volt szerintem….