Miért tartják egyesek taszítónak azt, ha egy nő (vagy férfi) ismeri a saját értékét?

Ha pl. én le merem írni, hogy szép vagyok és nagyon jó testem van, akkor mindig megkapom szarkasztikusan, hogy legalább szerény is vagyok, meg, hogy az ilyen beképzelt, nagypofájú nő csak szexre jó max.

Kérdem én, miért lenne probléma, ha valaki nem álszerénykedik, és van önbizalma?

Én hosszú évekig éltem önbizalomhiányosan, elkeseredve (pedig nem lett volna okom rá már akkor sem). Abban, hogy olyan testem legyen, amilyen, sok évnyi munkám van. Nagyon sok izzadás, levegőért kapkodás, izomláz van mögötte, na meg sok olyan pillanat, amikor minden sejtemmel lustálkodni szerettem volna a kanapén, de mégis inkább edzettem és/vagy elmentem sétálni hidegben, melegben is. A heti minimum 5x-i sportot már több, mint 6 éve tartom, sok önuralom, motiváció, tudatosság van mögötte. Ezeknek pedig mutatja a tükör is az eredményét. Miért lennék emberileg szerethetőbb, több, aranyosabb akkor, ha ezt nem mondanám ki, nem így látnám?

Ugyanez igaz az arcra, öltözködésre, karrierre is. Bőven dolgozom magamon minden téren, ápolt vagyok, adok magamra, időt és pénzt szánok a külsőmre, egészségemre is. És a karrieremben is hosszú évek kemény munkája van. Miért tagadnám ezt le, és miért ne lehetnék tisztában vele, miért ne lehetnék büszke?

Az, hogy ezeket kimondom, nem jelenti természetesen azt, hogy hibátlan vagyok, soha nem is jelentettem ki magamról. Csak arról, amit már elértem, nem fogok hazudozni, és nem fogom azt mondani, hogy nem érek semmit, nem vagyok csinos, szép, stb.