Hisztek abban, hogy ha nem jöttök össze valakivel, akivel akartatok, hogy az a sors akarata? Szerintetek létezhet olyan, hogy a sors, tehát rajtatok kivül álló dolog visz szét titeket, még járás elött?

Ha létezik olyan hogy sors, akkor azt mi irányítjuk. Hiszem, hogy az életünk nincs előre "megírva" és mi alakítjuk kedvünk és tetteink szerint.

Ha valakivel össze akarok jönni, akkor bármi áron elmegyek a randira, ha más nem akkor elnapolom, de nem hagyom annyiban. Csak arra nincs idő, ami nem szánunk.

Ez egy borasztó álságos, hazug és kártékony felfogás, valamit a sorsra fogni. Meggátol abban, hogy megismerjük körülöttünk a világot, és átlássunk a hazugságokon, mert áthárítja a felelősséget. Az Istenes dolog ugyanez.

Nem a sors akarta így, hanem a csajok így pattintják le a lúzereket, akiktől nem akarnak semmit, csak nem akarják őket megbántani.

Az a csaj, aki akar tőled valamit, az még suliból is elszökik meg a családjától is, csakhogy kicsit veled lehessen. Tudom, tapasztalat.

(Sokszor előfordult, hogy egy haverom, aki kicsit ilyen tutyi-mutyi, félénk stb. barátkozott csajokkal, és amikor közeledni akart, mindig találtak mindenféle kifogást. Én néha ezekkel a csajokkal vele párhuzamosan randiztam, és sokszor "érdekes" módon rám mindig volt idejük, sokszor eljöttek családi eseményről is, a haveromnak meg hónapokig kamuztak arról, hogy miért nem érnek rá sosem.)

Ilyenkor venni kell a lapot: nem, ez nem a sors, hanem a lányok így koptatnak le, mert nem merik a szemedbe megmondani, hogy nem akarnak tőled semmit.

Ezért én úgy gondolom, az élet nagyon rövid ahhoz, hogy csak ámuljunk-bámuljunk bambán a dolgokra, és várjuk a csodát, és a sorsra / Istenre / környezetre / véletlenre fogjuk a dolgokat, az esetleges kudarcainkat.

A legtermékenyebb és legboldogabb életet úgy élhetjük, ha megértjük a világunk mozgatórugóit, felfogjuk, mit mi motivál, és ennek megfelelően minél kevesebb ártalommal megtaláljuk a számunkra legtöbb élménnyel, boldogsággal kecsegtető lehetőségeket - nem pedig reménykedünk évekig feleslegesen, és ráfogunk mindent a külvilágra, mert egyszercsak 50 évesen feleszmélünk, hogy nem tettünk semmit egész életünkben.