Butaság ezért válni?

Sziasztok!

A férjemmel nagyon impulzívan, a hormonfűtött időszakban házasodtunk (fél év után).

Összesen 2,5 éve vagyunk együtt, és kiütköztek azok a dolgok, amikben nagyon eltérünk. Kommunikációs problémák vannak, a konfliktusokat nem tudjuk megfelelően kezelni, én érzelmileg nagyon egyedül érzem magam, máshogy állunk nagyon sok dologhoz, más az értékrend. Emellett mostanra én ott tartok, hogy már kb. minden idegesít, amit csinál.

Tudom, hogy nem kellett volna így beleugrani a házasságba. Előtte évekig egyedül voltam, fejlesztettem magam, alakultam, és egyszerűen beszippantott, hogy végre találtam valakit, aki ténylegesen érdekelt. Legalábbis akkor azt gondoltam, hogy ő az, akibe beleszerettem, de valójában mindketten csak a naaaagy romantikus sztori gondolatába zúgtunk bele.

30 évesek vagyunk, és habár nagyon bánt, hogy megbélyegzem magunkat ezzel, de megmondtam a férjemnek, hogy válni akarok. Nem vagyok boldog mellette, visszafelé "fejlődök", leépít ez a kapcsolat. Ő nem szeretné ezt elengedni, annak ellenére, hogy amíg még úgy tűnt, hogy van miért küzdeni, én nagyon tepertem, ő viszont csak elvolt. Ő maga is elismerte, hogy nagyon hamar belekényelmesedett az egészbe és elhanyagolt.

Szóval lényegében szimplán azért válok, mert nem akarok egy rossz döntést azzal "tetézni", hogy húzom kettőnk idejét, és azért, mert nem tudom szeretni azt, ami tényleg ő (mellesleg ő sem azt, ami igazán én vagyok, de ő erről mást állít).

Egyébként látható az, hogy le tudnánk élni egy langyos életet együtt, ezért el-elbizonytalanodok. Mindig számíthatok rá, azt nem tudom elvitatni, hogy támaszai vagyunk egymásnak, és sokszor az a gondolat is feljön bennem, hogy mi van, ha csak nem elég nekem semmi?

Szerintetek elég indok az a válásra, hogy nem tudok szerelemmel nézni rá? Hogy tudom azt, hogy ha nem vagyunk ilyen szeleburdiak és házasodunk össze, akkor valószínűleg már nem lennénk együtt?

Itt mozgolódok ezer éve, tudom, hogy kapni fogom az "Edd meg, amit főztél!" jellegű hozzászólásokat, de elhihetitek, hogy tanultam az esetből, például azt, hogy hagyjam magam megismerni a másikat és ténylegesen őt megszeretni, nem pedig a szerelem érzésébe belezúgni. Az is hajt, hogy kikristályosodott bennem, hogy mire is vágyom, és szeretném megtapasztalni.

A kérdésem viszont arra vonatkozna, hogy szerintetek butaság a fentiekért válni? Egy álomképet hajtok? Ha esetleg valaki volt hasonló helyzetben (esetleg házasság nélkül, komoly kapcsolatban), meg tudná osztani a sztoriját?

Tudom, hülyék voltunk. Tudom. :)