Tényleg elfogadhatatlan a múltam és térdre kell borulnom az előtt, aki elfogad így is?

Volt az életemben egy igen sötét időszak. Meghalt az édesanyám váratlanul, a tinikori szerelmem pedig megcsalt és durván átvert 17 évesen.

Nem szépítem, ezek után olyan életet éltem, ami csak a bulikról szólt és finoman szólva nem vetettem meg a szexet és az alkoholt, partydrogokat.

Egy buli után viszont egy nagyon traumatikus dolog történt: Egy fiú barátom "megelégelte", hogy vele nem szexelek, és hiába bíztam benne, egyszerűen... kiszolgálta magát, amikor magatehetetlen voltam.

Akkor teljesen megváltoztam, rémálmaim voltak az emlékfoszlányaimról és iszonyút csalódtam is, mivel olyan ember tette akiben bíztam. Pszichológushoz jártam, egyedül ő vett komolyan, mindenki más úgy emlegette, hogy "részegen szexeltetek egyet".

Pár év múlva lett egy párkapcsolatom. Sok időbe telt, mire el mertem mesélni a múltamat és ellenséges reakciókat kaptam. Olyanokat, hogy nem lehet büntetlenül élni azt az életet, amit éltem, meg hogy valamilyen szinten roncs vagyok, és lépten-nyomon éreztette velem, hogy mekkora dolog, hogy ő ezek ellenére is velem van.

A legrosszabb az volt, amikor olyat mondott, hogy jó, hogy megtörtént, ami megtörtént, mert különben lehet, hogy sose lett volna belőlem normális nő.

2 év alatt nagyon meguntam, és szakítottam vele. "Búcsúajándéknak" írt egy messenger üzenetet, hogy ha ezzel az egésszel bajom van, akkor soha nem lehetek őszinte a következő pasijaimmal, mert senki sem fogja elnézni rajta kívül, áldozatként tekinteni rám pláne nem, azt meg, hogy velem alapítsanak családot és én kapjam gyémántot az ujjamra, aztán leshetem.

Szerinte hálátlan vagyok, amiért nem értékelem, hogy ő a múltammal együtt elfogadott, más nem fogja megtenni. Azt is írta, hogy ismer, hogy ha titkolóznék, abba belerokkannék lelkileg, szóval duplán szarban vagyok.

Elgondolkodtam, hogy igaza van, és nagyon félek a magánytól. Mi lenne okos dolog az én helyzetemben? Nagyon félek attól, hogy igaza lesz, és azt soha nem tudnám magamnak megbocsájtani, hogy elengedtem valakit, aki szeretett, csak mert az egómat nem tudtam félretenni és nem tudtam hallgatni tőle az igazat.

Egyszerűen csak fáj, akármennyire is reálisan nézem magam, szeretném, ha járna nekem is a tisztelet, ami más nőknek is jár. Szeretnék egy hűséges, ártatlan szerelmet, bajtársiasságot, kölcsönös tiszteletet, szeretnék valakinek az élete szerelme lenni, és igen, szeretnék feleség és anya is lenni. Nagyon bánt a gondolat, hogy ha igazat mondok a múltamról, akkor úgy bánnak velem, mintha minimum prosti múltam lenne, és az életem egyik legnagyobb traumáját "igénytelenkedő részeg szexnek" fogják fel.

De lehet, hogy ezt érdemlem és azt kellene értékelnem, aki ennek ellenére is kitartana mellettem.