Nagy bajban vagyok, pedig nem csináltam most semmit sem! Mit tegyek?

Előre szólok, hosszú lesz...

Friss kapcsolatom van, de elmondhatatlanul boldog vagyok végre! Azt érzem, amit még soha!

Azonban ezt az idillt beárnyékolja, hogy elég durva pletykák terjengenek rólam, aminek az égvilágon semmi valóságtartalma nincs.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy pár éve csináltam egy-két olyan dolgot, amit lehet, nem kellett volna (megcsaltam a barátomat, és kiderült), de azóta semmi kivetnivaló nincs az életemben.

Most az megy, hogy én a főnökömmel kavarok, akihez semmi közöm sincs (élettársa és 3 gyereke van, ráadásul sokkal idősebb mint én). Ezt egy olyan kollégám (is) terjeszti, aki nagyon szeretne engem, fel is ajánlotta, hogy ha máshogy nem is, de járjunk össze néha-néha (persze teljes diszkréció, jól járok, stbstb). Mindezt fényes nappal, egy nagyszabású rendezvényen ecsetelte. Az apám lehetne, és pofátlanul csinálja már ezeket a dolgokat, mert bent, munkahelyen is jön utánam, nyög, sóhajtozik, bámul, állandóan odajön, már rászóltam, hogy van intimszféra is a világon, de semmi... És elhintette bent is, és otthon a lakóhelyünkön is, hogy én összeszűrtem a levet a főnökömmel. Azóta ez ki lett színezve annyira, hogy "többen látták bejönni hozzám esténként" a kedves kollégát.

A falu szemében egy nagy K vagyok, aki megáll mindenkinek... pedig nem így van! A saját anyám nem hisz nekem, mert azt mondja, hogy nem zörög a haraszt, ha a szél se fújja... :(

Tegnap elmondtam páromnak a dolgokat (nem tértem ki részletekre, csak nagyvonalakban), hogy ezeket hallottam, és ő ne mástól tudja meg. Ő azt mondta, hogy nem érdekli más véleménye, szeret, és nem akar elveszíteni! Olyan aranyos és megértő volt! :) Mégis félek, hogy baj lesz!

Nem tudom mit tegyek, hogy leszálljanak végre rólam az emberek. Szerintem semmi olyat nem csináltam, ami annyira elítélendő legyen, hogy ezért szívjak.

Egy barátnőm szerint sokan féltékenyek, mert jó iskolába jártam (nem magániskola meg hasonlók, ne ilyenre gondoljatok), jó eredményekkel végeztem a főiskolán is, szakmám, diplomám, nyelvvizsgám, és egy olyan munkahelyem van, ahol szeretek dolgozni, és a kollégáim is szeretnek. De otthon lakok édesapámmal, az ő kocsiját használom, és abszolút nem élünk nagy lábon!

Sok kívülálló azt látja, hogy jönnek-mennek a pasik az életemben. Igazából január óta voltam egyedül, akkor a barátom a szülinapomkor rakott ki úgy, hogy a fizetésemet elvette. Utána lett egy kapcsolatom, ott egy hónap után jött az a bizonyos "Nem tudom, mit akarok.." mondat. Próbáltam ismerkedni, főként interneten, mert a munkámból kifolyólag nagyon más lehetőségem nincs. Megismertem egy fiút, 70 km-re lakik tőlem, ami a mai világban már nem számít nagy távolságnak. A kapcsolat még ki se forrta magát, vége lett (munka, időhiány, nem én vetettem véget a kapcsolatnak).

Most végre megtaláltam azt az embert, akivel jól érzem magam, nem görcsölök a jövőn, annyit tudok, hogy amíg csak lehet, mellette szeretnék lenni, mert elmondhatatlanul boldog vagyok mellette.

Mit csináljak? Nagyon ki vagyok bukva! Mindenféle túlzás nélkül! :(

Köszönöm, hogy végigolvastátok!

25L