20-30-40 éves nők! Van köztetek olyan, aki nen szeretne gyereket, és nem is tudna begbarátkozni vele, ha lenne? Indokoljátok meg, hogy miért és kort is írjatok.

18 éves korom óta tisztában vagyok vele, hogy soha nem szeretnék gyereket. Nulla anyai ösztönöm van, nem találom aranyosnak a gyerekeket, nem birom a hangos zajokat, nem adnám fel magam senkiért. Semmi kedvem önként megnehezíteni a saját életem. Olyan céljaim vannak és voltak, olyan életstílusom amiket teljes mértékben fel kellett volna adnom ha gyereket vállalok.

A másik indokom pedig bármennyire nevetséges is, a többi szülő. Nyilván megérkezik nemsoká a momzilla hadosztály, de akkor is leírom, hogy az emberek 90%-ának nem való gyerek és förtelmesen rossz szülők. Alig látok kivételt akin ne azt látnám, hogy bele van betegedve, idegesíti a saját gyereke, úgy beszél vele mint egy darab szarral, nem foglalkozik vele stb. Ez jól kijött most a koronavírus helyzetben amikor 3 nap után mindegyik a facebookon őrjöngött, hogy nem tudja a saját gyerekét elviselni. Olyan szinten lelkisérült embereket fognak felnevelni akik közé nem lenne az az isten, hogy én kiengedjem a saját gyerekem. Szóval a rengeteg alkalmatlan, ostoba szülő a másik fő indokom. Akik talán maguk is tudják, hogy nem nekik való de mégis belemennek mert különben elhagyja őket a párjuk, lenézik a szülők ha nem lesz gyerek, "mert már a szomszédnak is van gyereke", mert úgy érzi, hogy még semmit nem tett le az asztalra stb stb. Annyira rossz motivációk miatt vállalnak annyira alkalmatlan emberek gyereket. Én ezek közé az állatok közé nem szülök.

Nem szeretnék, és nyilván csak akkor lenne gyerekem, ha megváltozna a véleményem és akkor meg is tudnék vele barátkozni.

Én nem akarok, mert nem érdekel maga az anyaság és a gyerekek sem kifejezetten, se az anyasággal járó munka, a bajlódás, az érzelmi őrlődés a gondoskodás és lekötöttség. És biztos vagyok benne, hogy rengeteg pozitív aspektusa is van az anyaságnak, de szeretetet kapok máshonnan is és adok másoknak is és ez nekem elegendő.

Hamar megunom a gyerekeket, főleg a babákat, sosem voltam túl jó a kicsi gyerekekkel, nincs is hozzájuk elég türelmem, illetve zavarba hoznak, nem tudom, mit kell velük kezdeni. Idősebb gyerekekkel jól kijövök, szeretnek is, sok gyerek van a családban, de nagyon örvendetesnek tartom azt, hogy bármikor felállhatok és hazajöhetek az egész délutános játszás és ilyesmi után.

Összefoglalva röviden: egyszerűen csak egyáltalán nem érdekel, hogy anya legyek, így nem akarok gyereket se.

Én se szeretnék, egyszerűen hiányzik belőlem ez és kész. Viszont ez még a jobb verzió, hogy nem akarok és nem is vagyok rá alkalmas, vannak akik akkor jönnek rá, ha már van és visszacsinálni nem lehet.

Egyszerűen megbolondulnék egy gyerek mellett. Önző vagyok igen, de szeretem hogyha nem dolgozok és nincs program akkor délig az ágyban fetrengek. Mikor hazaérek nem kell még egy mini diktátort körbeugrálni, hanem csinálhatom amihez kedvem van. Valamint türelmem sincs, tehát nagyon szép, jó és aranyos a gyerek ameddig nem az enyém. Ismerősök gyerekeivel elvagyok ideig-óráig viszont mikor elkezdik a hisztit, sírást örömmel passzolom vissza a tiéd a te problémád csinálj vele valamit.

Na meg a terhesség is olyan dolog amit nem vállalnék be. Ez most csúnyán fog hangzani és lehet érte butának nevezni (megkaptam már) de bennem ne élősködjön semmi. Na meg ugye a szülés, hát köszönöm nem. Nagy ritkán van olyan hogy úgy görcsölök mikor megjön, hogy felkelni alig tudok... Tehát én nem tudnám végigcsinálni.

Én nagyon szeretem a gyerekeket, de sajátot nem szeretnék, 22 vagyok amúgy. Én is úgy vagyok vele, mint amit itt már többen is írtak: egy pár óráig, esetleg pár napig jól elvagyok gyerekekkel, általában ők is szeretnek engem, de utána már vágyom arra, hogy visszapasszoljam őket a szüleiknek és végre egyedül lehessek.

Igazából nekem az emberi kapcsolatokkal van problémám, abban sem vagyok biztos, hogy párkapcsolatra alkalmas lennék. Nem vagyok egy állandó bújásra, non stop ölelkezésre, tapizásra, puszilkodásra, totális egymásba b#zulásra vágyó nő, túl komoly és szorongó vagyok, nem tudok hosszan ömlengeni arról, hogy mennyire szeretek és imádok valakit, hogy mennyire ő az életem értelme és egyebek. Nyilván ezt nem sokan viselnék el, a többség hollywoodi romkom kirakat kapcsolatra vágyik, én pedig nem szívesen erőszakolnám ezt magamra, hogy utána szorongással töltsem az életem. A gyerekekkel is túl komoly szoktam lenni, hiába szeretem őket, nem tudok velük gügyögni, önfeledten viháncolni, ölelgetni és puszilgatni őket. Mások gyerekeivel ez még nem gond, mert puszilgassák őket a szüleik, de a sajátomnak nem szeretném, hogy esetleg kárára váljon, hogy ezt nem tettem vele.

A másik ok az, hogy semmilyen okból nem szeretném feladni a leendő munkámat, ami miatt 16 éve tanulok (és fogok is életem végéig). Persze, tudom, hogy valaki lehet szuper doktornő, emellett többgyerekes szuperanya, csodálatos feleség és kiváló háziasszony egy személyben, minden elismerésem annak, akinek ez nem okoz gondot, de én ehhez nem érzem magamban a potenciált. Egyszerűen szomorúsággal tölt el, ha arra gondolok, hogy mikor ott leszek, hogy egy csomót tanultam és végre csinálhatnám azt, ami mindig is érdekelt, akkor ott lesz egy gyerek, akit 0-24-ben körbe kell ugrálni és a következő 4-6 évben nem hogy dolgozni nem tudnék úgy, ahogy szeretnék, hanem még annak is örülhetek, ha pisilni tudok egyet úgy, hogy egy gyerek sem töri rám közben a vécéajtót.

Ettől függetlenül ha egyszer véletlenül terhes lennék, akkor nem hiszem, hogy elvetetném vagy örökbe adnám, hanem vállalnám és lelkiismeretesen felnevelném a gyereket. Viszont jelenleg nem tudom elképzelni, hogy örüljek is neki vagy bármiféle kiteljesedésnek éljem meg, hogy gyerekem lett, hanem ott toporzékolnék az újszülött mellett, hogy mikor lesz már végre olyan nagy, hogy másra is jusson időm rajta kívül.