20-30-40 éves nők! Van köztetek olyan, aki nen szeretne gyereket, és nem is tudna begbarátkozni vele, ha lenne? Indokoljátok meg, hogy miért és kort is írjatok.

Részemről szó sem lehet róla.

1: egészségügyi kockázat - valószínűleg nem lehet gyerekem egyáltalán

2: 27 éves koromig biztosan tanulok, utána lesz lehetőségem ténylegesen a szakmára figyelni (és nem rohanni az egyetemre munka után még órákra), utána még jó pár év, mire a 30 négyzetméteres kis szar lyuk helyett lesz normális lakásom, ahol még egy ember kényelmesen elférne

3: de valószínűleg az első néhány fizetésem nek fogom félretenni, hanem körülnézek kicsit a világban, utazok és megteszem azt, amire korábban nem volt pénzem és lehetőségem, tehát talán 35 leszek, mire anyagilag készen állok és nem maradt bennem olyan dolog, amit gyerekkel már sokkal nehezebb lenne megvalósítani

4: őszintén szólva az alakom is sajnálnám, nem akarok egy vizeslábú bálna lenni derék-és hormonproblémákkal, aki nutellás virslit akar egész nap zabálni, mert épp arra állt rá és az első 3 hónapot úgyis végighányta (ha egyáltalán lehetek terhes)

5: a párom a mindenem és ő sem akar gyereket. Nem fogom ezért tönkretenni a mi kis csapatunkat, annál fontosabb nekem az, amit együtt kialakítottunk

6: félek, hogy ha anyagilag készen is fogok állni, akkor sem tudok visszatérni a munkába gyesről és/vagy ha vissza is térek, az nem gyereknevelés a szememben, hogy este 6-kor hazaesek, mikor már lefekvéshez készülődik. Nem, én magam akarom tanítani a gyerekeimet, ahogy édesanyám is tette, leülni vele, megtanítani használni a tudást és feldolgozni az információt. Nem akarom, hogy egy púp legyen a világ nyakán, hanem szeretnék neki normális végzettséget és saját otthont. Ez is rengeteg munka lenne és szégyellném magam, ha a nagy semmibe kéne elengednem 18 évesen, mert mint szülő, nem volt időm figyelni rá

7: egyébként nem vagyok anya alkat. Idegesít a zaj, az üvöltés, a pattogó, hiperaktív kölkök és nem tudok gügyörészni egy gyerekkel. Valószínűleg tökéletes táptalaj lennék a szülés utáni depressziónak is és teljesen kikészülnék. Valószínűleg ha akarna is gyereket a párom, nem tudnék figyelni a kapcsolatunkra és ez így rá nézve is méltatlan.

8: bár sokat foglalkoztam kisiskolás gyerekekkel, egyszerűen nem tudom felmérni, hogy mire vállalkoznék. Kutyám is úgy lett, hogy ezerszer körbejártam a témát, hogy biztosan nem fogomge megbánni, biztos jó lesz-e nálunk az ebnek, biztos, hogy az én életvitelembe ez belefér a következő 20 évben. Egy gyerek életre szól ráadásul és sokkal nagyobb odafigyelést igényel, mint napi 3 séta és egy óra játék +szurik+kaja... Nem tudom, mit szakajtanék a nyakamba és tényleg akarnám-e.

Szóval nem. Leszek inkább a laza nagynéni, akihez lepasszolják a gyereket a szülők, aztán vissza is adom a kis kincsüket 2 hét után. Annyi szerintem kimeríti az ingerküszöböm.

24N

Én 28 vagyok , egyre kevésbé akarok gyereket. Pedig szerettem volna , többet is.

Ehhez viszont kellene egy olyan férfi is , akivel lehet..

Viszont eddig minden kapcsolatom rosszul alakult és semmi kedvem /energiám egy újabb kapcsolatba belemenni. Ez már ugye eleve baj.

Egyedül pedig főleg nem szeretnék maradni egy gyerekkel.

Nekem egészségügyi problémák miatt sosem lehet gyerekem, adoptálni pedig nem szeretnék.

25/N

Jelen, 32 éves vagyok. Nincs bennem anyai ösztön, sosem volt, sosem lesz, nincs az a szerelem, amibe szülnék. Nekem ez egyenlő lenne azzal, hogy tönkreteszem az életem, teljesen más terveim, céljaim vannak a jövőre nézve. Ennél több indok nem is kell szerintem.

Ha a férjemnek lett volna gyereke, amikor összejöttünk, de már nagyobb lett volna (legalább 8-9 éves) akkor valószínűleg elfogadtam volna, de nem vagyok benne teljesen biztos. Jól kijövök a gyerekekkel, nem utálom őket, valamiért nagyon szeretnek, de saját nem kellene soha.

Meg mindig termekeny vagyok, marmint vizsgalatoknal latszik, sosem vetettem el, de soha nem akartam gyereket. En ugy mondanam, egyetlen egy erv, erzes nem volt bennem, hogy legyen.

Viszont ha az elet ugy hozta volna, hogy makacsul becsuszik, akkor valoszinuleg nem egy nemkivant gyereket szultem volna, hanem egy kis csodat.

Harminc korul izgatott a gondolat, hogy mostohaanyuka legyek, jo viszonyban lehessek gyerekekkel, de ne legyek anya.

Mostanaban a gyerekektol ujra felek inkabb, nyomaszto, faraszto szornyetegeknek tunnek. De szemelyesen tovabbra is tudok kedvelni gyereket, akivel beszelek, megismerek.

Jellemző. Az 1.-es ír egy részletes, maximálisan a kérdésre válaszoló hozzászólást, és valami ősmami lepontozza. Mikor fog már változni a hozzáállás a gyermektelen nők felé?

Nekem jó pár gyermektelen barátnőm van. Utaznak, pénzt keresnek, nem fér bele az életükbe, hogy évekre otthon ragadjanak, és így érzik jól magukat. Ők a tökéletes nagynénik, és mindenkinek jó ez így.

Én a harmadik babát várom jelenleg, de még én is meg szoktam szökni a párommal kettesben felnőtt-programokra. Az ember nem csak szaporodni van ezen a világon. Aki tudja magáról, hogy neki túl sok lenne a felelősség, meg a nyüzsgés, az ne vágjon bele. Mindenkinek magánügye a döntés.

A testvéreimnek majdhogynem az anyja voltam. Úgyhogy tudom, hogy nem mindenkinek való a gyerek nevelés és én pont nem az vagyok, aki egy gyereket rendesen nevelne fel. Plusz mások gyerekeivel pl nem tudok mit kezdeni, nem tartom őket aranyosnak, nem érdekelnek.

Szóval, én elfogadom, ha más imádja a gyerekeit, meg családot szeretne, de én nem azt látom sok anyukán facebookon kívül, hogy jaaj de boldog, hanem, hogy ki van idegileg...

De ez csak az én véleményem, nem erőltetem senkire, biztos vannak boldog családok, de én tökéletesen meg vagyok gyerek nélkül.

25\N

Van egy enyhe tokofóbiám, rettegek a terhességtől és a szüléstől. Számomra természetellenes és gusztustalan, hogy egy élőlény bennem fejlődjön és belőlem táplálkozzon, ez az egész úgy hangzik mint egy parazita. Egy élősködő.

De ettől eltekintve:

1. Nem tudom kezelni a kicsi gyerekeket, egyszerűen nem vagyok anyatípus, ha rokon a kezembe adja a csecsemőjét, nem tudok mit kezdeni vele. Nekem nem aranyosak a babák és kicsit sem fekszik az, hogy leálljak gügyörészni egy kétévessel.

2. Nem abban látom az életem célját és a létezésem kicsúcsosodását, hogy kipottyantsak egy gyereket. Tanulni szeretnék, utazni szeretnék, karriert szeretnék, meg szeretném ismerni a világot. Nem tenne boldoggá egy gyerek, minden szempontból csak egy nyűg

3. Rengeteg az egészségügyi kockázat, női felmenőim között pl mindenkinek szétnyílt a hasfala, köszi én nem kérek belőle.

4. Úgy tapasztalom, hogy a legtöbb házasság a gyerek után megy tönkre, nem szeretném ezt felborítani.

5. Az emberiség nagyon gyors ütemben teszi tönkre a bolygót, lehet, hogy már a mostani tizenéveseknek sem lesz szinte hol élniük, nem akarom ezt a jövőt senkinek. Plusz alapból nagyon túl van népesedve a bolygó, nincs szükség még több emberre.

Én. Szerintem nem kell megindokolni, a spenótot se szeretem, mégse kérdezgetik az emberek, hogy DEHÁTMIÉRT jaj majd meg fogod gondolni magad stb stb.

De ha nagyon muszáj megindokolni, azért, mert nem szeretem a gyerekeket és kész. Nekem nem viszket a méhem azért, hogy 9 hónapig növekedjen bennem egy idegen test, aztán utána szétszakítsa a puncim:D Nem hiányzik, hogy éjt nappallá téve őrködjek felette, hogy szarban/hugyban/hányásban matassak, hogy tejeszacskó legyen a melleimből. Nem hiányzik a hiszti, az ordítás, a dackorszak, az óvoda, az idióta szülők, az idióta óvónők. Nem hiányzik, hogy házikat írjak vele, nem hiányzik a bolond oktatási rendszer a begyepesedett tanáraikkal, nem hiányzik, hogy minden forintomat magam helyett egy gyerekre költsek, nem hiányzik, hogy megromoljon a párkapcsolatom/külsőm/szabadidőm. Meg úgy alapból taszítanak a gyerekek. Nem találom aranyosnak a hülyeségeiket, nem tudok mosolyogni, ha baromságot mondanak, nincs türelmem játszani. Nem utálom őket, nem kívánok semmi rosszat nekik, minden gyerek megérdemel egy normális családot, egyszerűen csak nem akarom őket a közelemben tudni. Nem vágyok rá és kész.