Akit szeretünk azt kötelességünk elfogadni úgy ahogyan van? Akkor is, ha igénytelen lesz magára?

Ez egyéni dolog, van aki elfogadja, van aki nem. Te például nem, te döntésed. Keress olyat akit el tudsz fogadni, ő meg keressen olyat aki elfogadja és akit ő is elfogad.

De ez így csak értelmetlen időhúzás, te majd leszólod aztán majd ő is téged megy az idegek harca ami csak felemészt mindkettőtöket.

Ha valakivel összejövök és beleszeretek, tulajdonképpen arra mondok igent, amilyen ő épp. A lényére, a viselkedésére, a megjelenésére, a szokásaira, amelyekhez később közös élmények és érzelmek társulnak, így jön ki úgymond a szememben pozitív összegben.

Idővel ahogy változunk az évekkel, változik magunkról is, a kapcsolatunkról is és egymásról is a kép a fejünkben, ezért is van az, hogy öregen az öreg párunkra ha ránézünk, ugyanazt érezzük, mint mikor alig pár hónapja szerettük egymást. A szemeibe nézünk és ugyanaz az ember köszön vissza. Sokáig ez akkor is így van, ha a viselkedése változik. A már kialakult érzelmek sokáig vakká tesznek, ettől marad fenn a kapcsolat és az érzelmek és ez egy természetes és jó dolog, mert rugalmassá és továbbra ia ragaszkodóvá tesz. Sokáig könnyű úgymond pozitívra kijönni a másik szemében egy idegenhez képest.

Viszont ennek is vannak határai, ahol a másik kifordulhat annyira magából, hogy valamelyik aspektusában már képtelen kijönni pozitívan. Például ha elhanyagolja magát, az azért nem csak abból szokott állni, hogy szarabbul néz ki. Azzal járnak a közös életünkben megváltozott szokások, a másiknak tetszeni akarás és a vele való törődés, és csomó más dolog. Én egyáltalán nem tudom hibáztatni azt, aki egy ilyen malőr után kiszeret a párjából. És nem, nem kell elfogadni, mert ilyen csak azzal történik meg, amennyiben tényleg szerették egymást, aki közelében sincs annak az embernek, aki megismerkedett a párjával és ertékeinek ebből adódóan csak a töredékét hordozza a kapcsolatban. Viszont ilyen csak azok között történik, akiknél a kapcsolat is eljut a leszarom szintre. Akkor van értelme? Nincs. Nem kell lelkiismeretfurdalásnak lennie. Természetes, hogy változunk, számomra az is természetes, hogy nem lesz semmivel rosszabb a másik a szememben attól, velem együtt öregszik. Akkor sem lesz rossz, ha változik, még talán arra is ezt mondanám, ha az illető elveszítené egy végtagját: nem befolyásol, hiszen ugyanazzal a tekintettel nézne rám és őt jobban bántaná a helyzet valószínűleg. De ha kifordul magából és az az ember lesz, akire azzal a mentalitással rá sem bagóztam volna, nemhogy igent mondjak rá, akkor nem tudok mit tenni. Akivel teszem azt, kommunikálok és időben szólok neki, hogy ne menjünk el ebbe az irányba, de nem fontos neki, hogy mi a véleményem, azzal nem lehet mit csinálni. Attól, hogy volt valaki, akit szerettem és akivel éveket lehúztunk, nem tudom jelenleg szeretni. Mert köze nincsen hozzá a legtöbb dologban. Ez nem felszínesség. Ez gyakorlatilag annyi, hogy elárult.

Ezek egyáltalán nem szoktak felmerülni néhány hónap után!

Lehet, hogy 1-2mm-es szőr is kiborít téged, mert naponta nem szőrtelenít, vagy 1 kg hízás.

Nem hiszem, hogy ennyi idő alatt dzsungel nőtt, és látványosan elhízott..

Akit szeretsz, azt ugy szereted, ahogy van.

Bar, ha szereted, akkor megprobalsz hatni ra, de nem jelenti azt, hogy El Kell fogadnod mindent. Magadat is szeretned Kell.