Szerettetek már annyira valakit hogy attól rettegtetek hogyha elveszítitek semmi értelme nem lesz az életeteknek?

Én lány vagyok , és ugyanez velem a helyzet , de teljesen !!!!!!!!!!!!!

Azt hiszem ilyenek mint te meg en , kevesen vagyunk. Ugyanezeket érzem én is . Nekem sincs sok értelme úgy az életemnek ha nem oszthatom meg vele. Nagyon sok rosszon átsegített engem a barátom , és nem tudom mi lenne velem nélküle.

Nekem azért van ez , mert szinte csak ő van nekem , nem tudnám túl élni, ha ő ellökne ennyi minden után. De sajnos, a mi kapcsolatunkban is en vagyok az a fél aki leirhatatlanul szeretem őt. De sajnos egy ideje , a távolság köztünk is ott van. Azt hiszem megijesztem ezzel . Az érzéseimmel.

Tudod , mikor már nem egy szinten vagytok , amikor már te jóval jobban szereted őt mint ő téged , akkor te elkezdesz magányos lenni. Én ezt tapasztalom. Én is megteszek mindent azért hogy nehogy elveszítsem. De én őszinte leszek hozzád . Egy idő után fárad az ember. Amikor felajánlod az utolsó mindened ami te vagy , és még igy sem tud úgy szeretni mint te őt. Lelkileg kimerülsz. Nekem sincs még annyi erőm hogy szakítsak vele, mert hiába fáradt vagyok , egyszerűen még mindíg nem megy , hogy kimondjam hogy vége. Én már nagyon beleragadtam a kapcsolatomba. Olyan mint egy futó homok , amibe belekerültem , ha mozdulok egyet csak még rosszab lesz , mert süllyedek.

Sajnos te is ugyanebben a hibában vagy . És én érzem hogy minél több idő telik el így annál nagyobb csapás lesz , hogyha szakít velem. Nem jó ennyire szeretni , mert sérüléssel jár/járhat.

20/L

Szerintem ez nem egészséges. Nem szabad egy másik embertől függővé tenni az életünk értékességét, vagy azt, hogy van-e értelme.

Éreztem már én is úgy szinte, hogy meghalok, amikor volt egy szakításom, nem tagadom, megfordult a fejemben, hogy jobb lenne tényleg meghalni, mert elviselhetetlen már ez a fájdalom.

De az az igazság, hogy szerintem az az egészséges - bár alapvető szükséglet, hogy az ember megtalálja a társát - hogy találj egy tevékenységet, amit szeretsz, élvezd, hogy adhatsz valamit a világnak, mert te egyedül is teljes vagy. Én őszintén szólva meg tudom érteni a “jön más valaki” mondást. Mert ezen a világon nem egyetlen ember az, akivel kompatibilsek vagyunk. A szerelem pedig, ha most nagyon objektív és leegyszerűsítő akarok lenni, csak egy bizonyos hormonmix.

Őszintén szólva így én sem érezném komfortosan magam az életemben, ha egy másik személy cselekedetei és érzései irányítják az enyémet, pedig én szerelemfüggő vagyok bizonyos mértékig. Mindig ezt keresem, de közben nem felejtem el, hogy egyedül is talpon tudok maradni. Azt hiszem inkább a szüleim halála viselne meg, mert ők állnak hozzám a legközelebb.

Az öngyilkosság pedig... sosem tennék ilyet. Volt, hogy akartam, miután a bátyám meghalt, ő szintén sajátkezűleg vetett véget az életének... de nem, már nem tudnám megtenni. Főleg mert azóta még értékesebbnek érzem az életet, mert neki már nincs, én meg nem fogom magamtól eldobni, mert mondjuk egy másik ugyanolyan gyarló emberi lény nem akar velem lenni, akármennyire szeretem.

Pedig sok olyan fájdalmat éltem meg, amiben úgy éreztem meghalok, de mégsem... Rajtad múlik, hogy mennyit hozol ki az életedből, és az az alap, hogy egyedül vagy, és innentől kezdve bárki szegődik melléd, ha az menni akar, akkor meg van neki engedve, hogy elmejen, Őszintén szólva nem akarnék egy olyan emberrel lenni, aki nem azt váladztja, hogy velem legyen, mert ha nem azt választja, akkor úgy tűnik neki nem rám van szüksége, és akkor valójában önzés, hogyha azt akarod, hogy ennek ellenére is veled legyen, de a szeretetnek nem ilyennek kéne lennie, azt már az egó teszi hozzá. Meg a rengeteg dopamin, meg oxitocin, amikor vele vagy. neg mikor rá gondolsz, ami drogként hat.

Ha pedig nem megy el, mert veled akar maradni, akkor felesleges ilyeneken aggódni.