Miért nem hiszek, ezekben?

Azért, mert ezek nem létező dolgok, azért. Amit el kell HINNI ahhoz, hogy megtapasztald, azok nem létező dolgok, nem tények.

Amit leírtál, az a gyász folyamata, tök természetes.

Lehetséges, hogy túlságosan is akartad, ezért hiúsult meg. (Mennyi dologgal vagyunk úgy az életben, hogy ha túlságosan akarjuk, pont azzal hiúsítjuk meg.) Nagyon is elképelhető, hogy akart volna ő jelezni neked, s jelzett is neked, de te egyszerűen nem vetted észre. Ez keveseknek sikerül persze, főképpen egy megfelelő tudatállapot kell hozzá. Egy olyan szinten kell "rezegjen" a tudatod, amelyben képes vagy meghallani, megérezni ilyen jeleket. Nem minden elhunyt képes ugyanis tárgyakat megmozdítani, vagy valami fizikailag is érzékelhetőt produkálni, megnyilvánítani.

Hinni pedig csak akkor fogsz benne, ha már megtapasztaltál legalább egyszer ilyesmit. Akkor viszont már nem hinni fogod, hanem tudni. Addig viszont megértelek, ha nem hiszel benne - ez természetes. Én sem tartom helyesnek, ha valaki csak úgy hisz valamiben, hogy maga nem győződött meg róla, vagy legalább nem szerzett róla cáfolhatatlan bizonyítékokat, (ész)érveket.

Azonban, ha elengeded őt szeretettel, és megérted, hogy jó helyen van, s biztosítod (akár gondolatban) arról, hogy te is jól leszel nélküle is, akkor ő is megnyugszik, és immáron jó érzéssel fogja folytatni az útját. Könnyebb ezt megértened persze, ha nem a születés és a halál közötti életet tartod egyedül létezőnek, hanem teljes szélességében vizsgálod a létezést. Ha elfogadod, hogy mi a létezésünk igazi értelme, és hogy mindez amit most élsz, csupán ennek egy apró láncszeme.

Anyukádnak valószínűleg oka volt akkor kilépni az életből, de amikor majd neked is eljön az időd, ő lesz az egyik, aki a kapuban szeretettel várni fog rád.