ÉSSZERŰ válaszokat szeretnék kapni. Mit mondanátok a gyereketeknek egy ilyen szituációban?

Én nem bírnám ki,h ne kérdezzek rá, h szokott-e beszélgetni a bácsival és ha igen, akkor mit?

De nyilván ez nálad nem jöhet szóba. A legjobb ha nem reagálsz rá szerintem.

ha felhozz a témát akkor beszélgetnék róla vele

de én nem hoznám fel magamtól

(am meg a gyerekek még sokkal többet látnak a világból mint egy felnőtt!)

Kiemelted, hogy ésszerű válaszokat szeretnél kapni, de gondolom, hogy - érthető módon - te magad sem igazán találsz ésszerű magyarázatot arra, ami történt. Mielőtt véletelenül félreértenéd, ezt természetesen egyáltalán nem kötekedésnek vagy kritikának szántam, csak azt szeretném érzékeltetni, hogy szerintem elég nehéz ésszerű magyarázatot adni egy 2 éves kisgyereknek olyan jelenségre, amit mi magunk sem értük, saját magunknak sem tudunk megmagyarázni.

Az az igazság, hogy én például felnőtt emberként sem írnám le neked szívesen, hogy én mit gondolnék és mit tennék egy ilyen helyzetben, mert valószínűleg a te hiteddel, világnézeteddel nincsen harmóniában, és mivel szerintem alapvető dolog, hogy ezt illik tiszteletben tartani, nem tartanám helyesnek, hogy ilyet tegyek.

Meglepően sok szülő tapasztal hasonló jelenséget, de családon kívül nagyon nem szívesen beszélnek róla, mert félnek attól, hogy vagy a szavahihetőségüket vonják kétségbe, vagy a gyereket bélyegzik meg, esetleg valami pszichés zavarral akarják magyarázni ezt a jelenséget.

Pár éve a mi családunkban is volt ilyen eset az unokaöcsémmel, aki akkor 2,5-3 éves volt. A sógornőm nekem is csak több hónap után mondta el (akkor is csak azért, mert segítséget kért tőlem valamiben ezzel kapcsolatban), és a testvéremen és rajtam kívül senki mással nem beszélt róla azóta sem.

Akkor beszélgettem egy ismerősömmel, aki terapeutaként dolgozik, hogy mit tanácsol ilyen esetekre. Nem kis meglepetésemre azzal kezdte, hogy elmondta, hogy a saját családjában is tapasztaltak hasonló jelenséget az óvodás unokahúgával az édesanyja (mármint a terapeuta hölgy édesanya, vagyis a kislány nagymamája) halála után egy pár héten keresztül.

Nekem azt mondta, hogy ilyen esetekben azt szokta tanácsolni a szülőknek, hogy egyszerűen hallgassák meg, amit a kisgyerek magától elmond. Egyrészt ne vonják kétségbe, amit mesél (vagyis ne mondják azt, hogy nincs is ott senki, csak kitalálod, stb.), de ne is kérdezősködjenek, faggatózzanak különösebben, és ne mutassák ki látványosan, hogy ez valami számukra furcsa, természetellenes, netalán ijesztő vagy felkavaró dolog, és próbáljanak természetesen viselkedni, amikor a gyerek szóba hozza ezeket a dolgokat.

Szerintem gondolj arra, hogy a kislányodnak - ha tényleg lát valakit - ez teljesen természetes, magától értetődő (mint neked az, hogy látod őt és a többi embert), és így nem vár arra magyarázatot a felnőttektől, hogy vajon miért is látja.

Két évesen még nem lehet tisztában a halál fogalmával. Az szerintem is jó ötlet, amit talán két hozzászóló is írt, hogy mesélj neki a nagypapájáról, nézegessetek családi fotókat, és ha ilyesmit kérdez, akkor mondd el neki számára érthető formában, hogy a ti hitetek, meggyőződésetek szerint hol van most a nagypapája.