Családban, mégis egyedül?

Én is érzem ezt, nem is ritkán.

Csinálom, amit kell, munka, gyerekek, háztartás, mégis idegen vagyok a saját életemben.

Csak egyedül jó, ha csend van körülöttem, ha befelé figyelhetek...

Veszélyes érzés az egyedüllét, hamar meg lehet szokni.

"Csak egyedül jó, ha csend van körülöttem, ha befelé figyelhetek.."

- hasonló. És milyen érdekes, egyedül soha nem érzem magam egyedül, 3-4 ember közt viszont szinte mindig...

Nekem csak akkor van ilyen érzésem mikor szomorú vagyok.Akkor mintha átkapcsolnék valamiféle robotpilóta üzemmódba és minden kívülről látok, még magamat is.

Ha boldog vagyok akkor nem.

Hajlamos vagyon nagyon szélsőségesen megélni az érzelmeimet.

Én is így voltam mindig.Néha rám tört egy olyan érzés, az egész átmeneti állapot.Mikor a gyerekeim kicsik voltak, kevésbé volt ez, akkor lekötöttek.De ahogy nőttek és egyre kevesebbet volt szükségük rám, egyre gyakrabban éreztem hogy egyedül vagyok.Pedig munkám van, nagy család, gyerekeim már külön élnek, unokáim vannak, mégis.

Ma reggel is rám szakadt egy szörnyű magány érzet, kisírtam magam, és jobb lett.Ugyanakkor szeretek egyedül lenni, sokszor nem bánom ha senki sincs körülöttem.

Szerintem ilyenek vagyunk érzelmileg, egy érzelmi hullámvasúton ülünk, a hangulatunk irányítja az érzelmeinket, és a hangulatunk nagyon változó.

Emiatt nagyon nehezen élek együtt önmagammal.Akkor mit szóljon a családom.

Szerintem a "nem ért meg senki, nem ide való vagyok" két dologból eredhet:

az első, hogy az élet energia alacsony a testben, ez attól lehet, hogy a gyökér csakra zárt vagy alacsony a felvevő képessége. Ez a gyakoribb eset.

a második, hogy elérkezett az az időszak, mikor ráébred az ember arra, hogy a látható világnál többnek kell lenni, az élet értelme sem lehet "csak" ez. A befelé fordulás és a magány segít meghallani a "HANGOT". Saját lelkünk hangját. Ha meghallgatjuk és hallgatunk rá, meg fog változni sok minden. Először a belsőnkben, aztán a "külvilág" is változik...........