Már harmadszor fordul elő, hogy ismeretlen emberek ad hoc megállítanak és ugyanazt mondják a kisfiamról! Nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel!?

köszi :-)

bízom benne, hogy nem gonoszságról lesz szó, egyrészt nem tudom elképzelni róla, mert tele van szeretettel a kis lénye, másrészt meg azt mondták, hogy "jobbá tszi a világot", és remélem, hogy nem csak a végeredmény lesz jobb, hanem a módszer sem elítélendő ... vagy hogyis fogalmazzak.

Ott abban a helyzetben sosem volt lélekjelenlétem kérdezősködni, kb álltam mint bálám szamara, főleg az első alkalommal, amikor 10-12 csuhás hajlongott, hát azt se tudom, hogy jöttem el onnan, úgy le voltam döbbenve, a mai napig sem emlékszem, hogy miket mondott a doki az UH-n - mert épp oda igyekeztem akkor- még jó hogy kaptam papírt a vizsgálatról...

szóval nem volt elég lélekjelenlétem kérdezősködni.

Meg nem is tudom... és ha bármi konkrátumot megtudnék, vajon nem lenne-e nehezebb ezáltal? Neki megfelelni, vagy nekem elfogadni... nemtom, nem tudom értelmesen megfogalmazni a kétségeimet.

Egyébként olyan érdekes ez, tudjátok, én elég realista embernek tartom magamat, persze szoktam a női megérzéseimre hallgatni és még eddig mindig be is jött. De ettől függetlenül két lábbal a talajon állónak tartom magamat. a kisfiam egy becsúszott baba, helyesen-pontosan szedett fogi gátló mellett fogant meg a kis cseles. Nagyon meglepődtünk és meg is ijedtünk, akkoriban éppen mélyponton volt a házasságunk, anyagilag a béka s*gge alá kerültünk és hát szó mi szó, első körben szóba került az abortusz is. A férjem mindenképpen el akarta vetetni, aztán én mégis minden tiltakozása ellenére megtartottam. Nagyon nehéz volt végigcsinálni, és bizony fájt, hogy több hónapos volt a kisfiam, mire először igaz szeretettel ölelte magához az apja... (mostmár nagyon szeretetteljes kapcsolat van köztük) A mai napig bánt egyébként, hogy én nem fogadtam őt örömmel az első percben. Ám kiálltam érte minden nehézség ellenére, és talán ez így kompenzáló erővel bírt, igaz?

De hogy visszakanyarodjak a racionalitásom megdőléséhez: koraterhesen, mikor már eldöntöttem, hogy megtartom, de rettentően bántott a párom elutasítása és féltem hog yez hogyan hat majd a házasságunkra, szóval álmot láttam. Egy gyönyörű intenzív kék szemű kisfiút tartottam a karomban, olyan egyévesformát, bámult a kék szemeivel sokáig, aztán mély éserős férfihangon azt mondta, hogy "Kűzdj értem!" Én meg úgy megijedtem a hangjétól, hogy rögtön felébredtem. Pedig egyébként kellemes orgánumú hamg volt, csak amiatt, mert egy kisbaba szólt ezzel a mély igazi férfias hanggal :-D totál para volt, de olyan mélyen érintett ,hogy attól kezdve nem foglalkoztam a kétségeimmel, hoyg vajon jól teszem-e hoyg szembeszállva mindennel és mindenkivel mégis megtartom. Onnantól evidens volt ,hogy kűzdök érte, hisz megkért rá... (ezt még nem meséltem el senkinek sem, pláne nem a férjemnek).

És tudjátok, kinek az arca volt az álombeli babáé?

Igen. A kisfiam arca volt egy-az-egyben. Amikor rámnézett szülés után, tudtam hogy ő az, ezek az ő szemei, ezek a vonások rejtik a majdani egyvévest aki szólt hozzám. És tényleg ugyanolyanná nőtt. Ismertem a vonásait, mielőtt megszületett volna, mielőtt a magzaton kifejlődött volna az arckoponya!

olyan hihetetlen!

22.58-nak:

"...A fiam persze csodálatos, mert minden szülőnek az a sajátja, de én egyenlőre nem érzek benne semmi "hűdekülönlegeset"..."

ezt írtam fentebb, és nanaá, hogy leg- leg- leg mindenkinek a sajátja, de ezek a történések akkor is csak vele kapcsolatban estek meg, a nővérével kapcsolatban nem, még csak hasonló sem. Egyébként ha választanom kéne hogy melyik gyerekem leg-ebb a kettőből, akkor a nővére, mert hihetetlen intelligens, és kategóriákkal a korosztálya előtt jár minden téren, szupi csajszi. ő korababa volt, vele pocakosan volt egy életmentű műtétem, nem sok esélye volt de megmaradt és makkegészséges lett, ami szinte csoda