Ez miért van, hogyan lehetséges, ha elvileg csak a szent életmóddal, mindenkit szeretve, elfogadva lehet fejlődni szellemileg, haladni a megvilágosodás felé?

Nem vagyok egy szent buddhista szerzetes, a legtöbb embert fárasztónak, ostobának tartom( bár igyekszem segíteni nekik, ha tudok), illetve eléggé lenézem a legtöbb embert, különösen az alantas állati ösztönöknek élőket,a balhézósokat, verekedősöket, erőszakosakat, azokat, akik nem tartják sokra a tudásanyagok felhalmozását, a tudományokat, a tanulást, a felismeréseket, önálló gondolkodást, csak a szánalmas állati szinttel el vannak. Nem meditálnak, nem filozofálnak, nem kérdeznek, csak birka mód élnek. Ösztönszinten csak szaporodnak, nem gondolkodnak.

Szóval a lényeg, hiába meditálok napi szinten ( talán ezért is), eközben kialakult egy felsőbbrendűségi érzetem. Többnek, magasabbrendűnek látom magam a legtöbb embernél, de közben empatikusabb és segítőkészebb is lettem egyszerre. Szóval ilyen bizarr ellentmondásos kettősség jellemez.

Másnál is van ilyen érzés? Miért a rendszeres meditálásaim után jelent meg ez?

Régen senkit se néztem le, de mióta meditálok egy ideje ez a helyzet.