Mi szüleik újjá a reinkarnációban?

Attól függ, minek definiálod az "én"-t. Az egodnak? A személyiségednek? A felettes énednek? A lelkednek?

Mert a különböző értelmezések szerint más és más módon értelmezhető így az újjászületés.

(Nem feltétlenül buddhista álláspont szerint, nem csak ők vélik úgy, hogy a reinkarnáció létezik.)

Rengeteg halálközeli élmény és egyéb spirituális (de nem vallási) beszámolót tanulmányozva arra a következtetésre jutottam, hogy az ego egy része tovább létezik, ugyanakkor a személyiség bizonyos aspektusai nem. Azok egyfajta "burokként" megőrzik a megszerzett tapasztalatokat.

Képzeld el úgy, mintha egy könyvtárad lenne, amiben folyamatosan gyűlnek a különböző témájú és stílusú könyvek. Te vagy az egész gyűjtemény birtokosa, és mindegyik könyvet te írtad. Más-más stílusban, más-más témáról. De az összes tudás bennük a tiéd.

A könyvek témái nem függenek össze egymással, de az írásuk közben megszületett gondolataid és meglátásaid valamilyen formában jelen lesznek a későbbi könyvekben.

" De ha egyszer nem születik újjá senki akkor miért ez a nagy erőlködés"

Ez nem erőlködés, hanem pont ellenkezőleg, visszatérés abba a természetes állapotba, ahol születésed pillanatában voltál. Az erőlködik, aki nem ebben az állapotban van. Ez a kérdés is egy erőlködés. Ha abban az állapotban lennél, ahol a Buddhisták, akkor nem erőlködnél ilyen értelmetlen kérdések kiírásával.

"De ha ez így van akkor amit hiszünk magunkról, az csupán egy álomkép és nincs kinek újjászületnie."

Már hogyne lenne? Csak épp nem az a mentális képződmény születik ujjá, amit önmagadnak hiszel, hanem a valódi lényed, ami semmivel sem azonosítható. A lélek maga az a tény, hogy létezel. Tehát a lélek az egy tudat, ami ott van összes tárgyban, növényben, állatban, emberben az egész Univerzumban. Ebben a pillanatban is reinkarnálódsz más emberekben, állatokban, növényekben.

Kedves Kérdező!

Picit hosszabb lélegzetvételű lesz... de nem tudom másként elővezetni véleményemet jelenleg.

1. "De ha ez így van..." - Így van. Egy álomkép. Ami testben, a fizikai világban manifesztálódik.

2. "...nincs kinek újjászületnie" - De van. Ám most, ebben a fázisban ne nevezzük 'kinek'...'valaki'-nek, mert igazából az még nem 'valaki', hanem inkább valami. Az a valami, a (minden testiséget nélkülöző) 'lélek' születhet le újra. Új testben. És csak később válik 'valaki'-vé. Egyénné, egyéniséggé, személyiséggé... Legalábbis nyelvi nehézségeinkből adódóan nevezzük így. (Megj: nyelvünk, annak használata igen szép, igen jó és sok mindenre alkalmas, ám korántsem tökéletes.)

Ezt úgy képzeld el, hogy ami létező valóság... az a... nevezzük léleknek. Ugye, ahhoz, hogy bármely lélek képes legyen megnyilvánulni, ahhoz szüksége van egy hordozóra (carrier), ha úgy jobban tetszik... egy gazdatestre. Amely éppen a fizikai világban létező entitás. És pont azon szerveink: agy, elme, beszédszervek, kéz, láb, stb. 'perifériák' segítségével képes kommunikálni mindennel és mindenkivel, legfőképpen azokkal, akik hasonló fizikai felépítéssel rendelkeznek. Így tehát ember az emberrel legkönnyebben, de ember állattal, növénnyel is képes. Csak ez utóbbiak esetében már nem annyira a beszédkommunikáció az, amely hatásos, hanem más jellegű... most nevezzük úgy: telepatikus, érzékszervek feletti, vagy alatti kommunikáció. Ez is rendelkezésére áll minden embernek, csak éppenséggel elsorvadóban van. Ez az, amit sok ezer év óta nem használja (ki) az ember, mert hogy a beszédkommunikáció lehetőségét bőven elegendőnek tartja. És még büszke is rá, mert az olyan "emberi" (egyedi), s nem pedig állatias, mint a kutya ugatása. Vagyis magasabb rendűnek tartja minden más (információ-)közlési formánál. Közben meg észre sem veszi, hogy a testbeszéde + a lélek kisugárzása éppolyan fontos információkat hordoz, mint beszéde. (A nevelt házikutya is így érzékeli gazdája minden rezdülését.)

3. "...akkor amit hiszünk magunkról,..." - Az ego-nk hiszi magáról, magunkról. Így az valóban csak egy álomkép. És ezt az bizonyítja leginkább, hogy amióta mi, egyénenként megszülettünk, mindig és folyamatosan változik a magunkról kialakított önképünk. Persze jó esetben. Mert rosszabb esetben megállapodik az ember, amikorra felnő... és úgy hiszi magáról: - Ez vagyok én! - Bármit is gondoljon önmagáról, hogy okos/ostoba, vagy olyan... amilyen... végül is mindegy. Ezt az ego hiteti el velünk. Ami az emberi létforma egyik velejárója, úgy általában. Ám az ego (egos elme) az nem maga az ember, vagyis az emberi lélek. De szeretjük vele azonosítani magunkat. Mert ettől olyan egyéninek, sokan egyéniségnek érzik magukat. (Időnként pedig "nagy" embernek:D)

Hogy miért? Mert akkor van mibe kapaszkodnia. Van magát hova sorolnia, mi több rangsorolnia. Ami persze megint csak illúzió kép önmagunkról. És pont ezáltal könnyen le is ragadhat az ember egy adott tudatfejlődési szakaszban. Mert a tudatunk az (ami most nem kimondottan a lélek), ami fejlődő képes. (Lásd: Wilber létramodelljét) De annak is csak azért kell fejlődnie, mert ahogyan megszülettünk (mondhatni szinte tudattalanul), az ugye egy kezdő pont a fizikai valóságban. Valójában pedig a tudat fejlődése során nem más történik, mint újra elérhetjük azt a szintet, melyre úgymond kalibrálva vagyunk. Ki mire... attól függően, mit hozott magával. (Persze... mindenki mást hoz magával, és máshol tart halála pillanatában is.)

4. "...a Buddhisták meditálnak, és törekszenek a jó cselekedetekre." - Nem teljesen a jó cselekedetre... Ugyanis lehet arra is törekedni, hogy "rosszat" ne cselekedjen az ember. Az már legtöbbször elég is... Na persze az, hogy mi a "rossz" és mi a "jó", az megint egy jó kérdés. Egyszerűen nem eldönthető. Mert ami most jónak tűnik, az később az ember megkötője lehet... de fordítva is, ami most rossznak, kellemetlennek tűnik, az lehet a későbbi "siker" kulcsa. Mint ahogyan egy diák-korú sokszor rossznak tartja, ha állandóan csak tanulásra kötelezik az iskolában/otthon. De később meg épp ez lehet a szerencséjének kovácsa. (És vice-versa).

5. "...Meg akarnak szabadulni a rossz karmáktól..." - amennyiben egyáltalán van nekik olyan. De ha van is, akkor még kell az a lépés előtte, hogy felismerik-e helyesen... mi a "rossz" karmájuk és mi pedig nem az. Főleg 'világi' embernek okozza e lépés megtétele a legtöbb problémát. A helyes felismerés... pont a tengernyi illúzió világában... nem egy könnyű feladat.

6. "...nehogy visszahassanak rájuk." - Ne is visszahatásról beszéljünk, inkább csak hatásról, pontosabban: ne azt éljék meg.

7. "...ha egyszer nem születik újjá senki..." - Ezt nem tudhatjuk. Ehhez épp elegendő a hit. Aki Buddhista, vagy nem Buddhista létére is, de hisz benne... Ám ez épp olyan, mint ahogyan az Istenben hívők sem tudhatják, hogy van-e Isten... és ha van is, akkor milyen formában mutatkozhat meg. Egyáltalán, ölt-e bármilyen formát, hogy megmutassa magát. Mert könnyen lehet, hogy ölt és folyamatosan, épp csak nem vesszük észre. (Nagyon valószínű, hogy nem egy öreg kaporszakállú emberi formaként mutatkozik.) Ugye, ha mindenható, akkor tehet így is, meg úgy is. A vallásosoknak is elegendő a hit az Istenben. Tudni nem tudhatják, de attól még hihetnek benne. Bebizonyítani sem akarják létezését, csak hisznek...

És épp ez az "emberi hit" az, ami pici kortól kezdve minden tudattal rendelkező emberben megtalálható. Ám nem feltétlen vallásos hitre kell gondolni. Hanem csak HIT-re. Ugyanis, mivel az "egyszerű" ember nem lát a jövőbe, ergo csak hiheti azt, hogy amit gondol, tesz, cselekszik, tehát létrehoz valamit, vagyis teremt(!) az mit fog eredményezni a jövőre nézve. Mert minden teremtés egy 'OK', aminek mindig is létezett (és létezni fog) okozata. Amit pl. a vallásosok ez alól kivételnek tekintenek (mert kivétel erősíti a szabályt, mint tudjuk) az az Isten oka. Ők azt mondják, hogy Isten ok nélküli. Vagyis hogy az Istent nem teremtette senki. Ő a teremtés maga.

Ezzel szemben a Buddhista, a meditáló ember az nem hisz Istenben. Hanem csak a saját Buddha természetében hisz, aminek elérésére törekszik. És Buddha tanítása alapján a saját útját járja. Nem másét, senkiét sem, hanem csakis a saját útját. Aztán vagy eléri, vagy nem a megvilágosodást ezen életében. De, ha itt a Földre leszületett és jelenleg is gyakorol, akkor onnan tudja, hogy előző életében még nem érte el, ugyanis akkor nem született volna most ide. Legalábbis a Buddhista felfogás szerint. (Ha jól tudom.)

Megjegyzés: Ami miatt nekem szimpatikus a Buddhista, s nem annyira a világi vallások követői, az az, hogy a Buddhista hiszi azt, hogy nem kell e-világi életében törtetnie, kapaszkodnia, ragaszkodnia erősen az anyagi világban található "kincsek", élvezetek, természetbeni jussok után... Tehát habzsolni, hajszolni az életet... mert hogy ugye, CSAK egyszer élünk...(mondják ezt a többség). Hanem megbékél a gondolattal, hogy ha e világban esetleg nem jut el a Nirvánáig... nem baj, majd következő és következő életében majd még eljuthat. És ez olyan nyugodt, békésen szemlélődő, nem idegeskedő, nem kapkodó életvitelre ösztönzi, amely igazából véve szerintem akár irigyelhető is, főként a túlságosan is a gépekre, kütyükre rákattant "civilizált" nyugati ember szemszögéből. Akiknek többsége persze még nem tudja, hogy a boldogság maga az nem a pénz, gépek és emberi kütyük mennyiségének és minőségének függvénye. Hanem pusztán belső harmónia kérdése. Arra pedig a léleknek van szüksége, s nem a testnek.

Ez persze csak a véleményem a feltett kérdésed kapcsán, s nem több annál. Elnézést, ha sok lett volna.

Az ERŐ legyen Veled!

"ezért nem csinálnak rossz dolgokat, mert félnek hogy visszatér hozzájuk."

Nem. Valójában maga a félelem a karma.

"Arra akarok kilyukadni hogy az ok-okozat karmikus törvénye az egó-ra hat."

Nem biztos, hogy ezt így ki lehet jelenteni, de én azt is írtam, hogy az ego egy bizonyos része hal csak meg. Nem a teljes identitás (mert az ego végső soron ezt jelenti) - sokkal inkább az adott személyiséggel összefüggő hiedelmek, korlátok, fogyatékosságok, amelyeket szerzett illetve felépített magának a személy az életében.