Veletek milyen paranormális jelenségek történtek meg? (már ha történt egyátalán)

A testvérem eltűnt és édesanyám és pár barát együtt imádkoztak érte. Én lefeküdtem aludni a falnak befelé fordulva. Egyszercsak felébredtem és megfordultam. A testvérem sziluettjét láttam az ablak előtt állni. Fekete volt az alak, ahogy bárki más is feketének hatna, ha éjszaka az ablak előtt állna, ahonnan beszűrődik némi fény. A kutyám is felébredt az ágy lábánál, nagyot nyújtózkódva, ásítva, farkcsóválva üdvözölte őt. Az egész olyan valószínűtlen volt és azt hiszem, nem voltam teljesen ébren, mert az egész jelenetnek hátat fordítottam és újra elaludtam. Emlékszem, azt gondoltam, ez az egész nem lehet valóságos. Másnap mégis az motoszkált a gondolataim között, hogy mi van, ha meghalt az öcsém? Mi van, ha eljött elbúcsúzni. Hívő ember voltam, akit egyrészt Isten megvéd minden bajtól a világban, beleértve a családomat is, másrészt hitemmel összeegyeztethetetlen volt ez a kísértetesdi, annyit tudtam, hogy Isten tiltja a szellemidézést, nem is foglalkoztatott a téma. Az egyetlen valóságos abban az éjszakai jelenetben a kutyám volt, ahogy ásítva köszön neki azzal a jellegzetes üdvözlő kutya-szertartással. Aznap este tudtam meg, hogy az öcsém öngyilkos lett. Valószínű akkor halt meg, amikor ezt "álmodtam."

Néhány hónap múlva a kutyusom is meghalt.

Egy este, egy igazán vidám, gondtalan este után, amit végignevettünk a kislányommal, olyan álomra ébredtem, hogy majdnem felébresztettem a férjem, annyira rettegtem. Rajzoltam. Tudni kell, hogy régen sokat rajzoltam megbízásból, de ingyen. Meg is utáltam a rajzolást rendesen. Ez az érzés az álmomban visszajött. Hogy rajzolok, de igazából csak azért, mert muszáj. Álmomban ez volt a munkám, a megélhetésem. Következő pillanatban a kolléganőm (aki valóban a kolléganőm, de nem rajzolunk) figyelmeztetett, hogy meneküljek, mert jön az a gonosz ember. Megláttam, ahogy közeledik egy sötét lépcsőházban döngő léptekkel. Félelmetes, hatalmas volt, olyan volt, mint aki nem önmaga, mint aki teljesen üres belülről, nem tudtam megnevezni álmomban, de olyan volt, mint egy óriási robot, egy emberformájú gép. Azt éreztem, hogy közeledik és mindjárt megtalál és EL KELL MENEKÜLNI ELŐLE. Fejvesztve menekültem. Következő pillanatban egy buszmegálló szerűséget láttam, tele emberrel. Én is ott voltam köztük. Következő képen a megálló mögötti épület mögül egy fekete jármű kanyarodott ki iszonyatos sebességgel. Nem láttam, hogy milyen jármű. Hosszúnak tűnt, de koromfekete volt. Sikítottam, mert tudtam, hogy most meghalunk. Azt sikítottam, hogy Jézus segíts!!! És felébredtem és nem múlt el a félelmem. Hajnali 5 óra volt. Pár óra múlva agyonlőtték a Charlie Hebdo karikaturistáit. Akkor én erről semmit nem tudtam. Nem nézek TV-t közel 15 éve. Híreket se hallgatok, mert csak felzaklatnak. A férjem szokta szállítani a borzalmakat, a Charlie Hebdo-ról is ő mesélt 3 nap múlva. Egyik fülemen be, másikon ki, távoli tragédia, van ezer hasonló. Azért csak motoszkált bennem, mert néhány nap múlva Tableten utánaolvastam. Akkor kezdett rázni a hideg, mikor a cikkben leírták a részleteket. Akkor tudatosult bennem, hogy rajzolók haltak meg. És leírták a cikkben, hogy először rossz lépcsőházba mentek be. És hirtelen eszembe jutott az álmom és ahogy az az alak közeledett a lépcsőházban.

Az a fekete jármű még mindig nem értettem, mit keresett az álmomban. Nem a Marson élek, de annyira lekötött az 1 éves kislányom, hogy az elmúlt 1 évben végképp nem érdekeltek a külvilág hírei. Nem tudtam a karácsonyi vásárokon tömegbe hajtó autókról. Onnan szereztem tudomást róla, hogy az álmom és Párizsi merénylet hatására kicsit rabjává váltam a híreknek és mindent bepótoltam sajnos, amit az elmúlt évek alatt próbáltam kizárni.

Voltak hasonló megálmodós dolgaim. És szerencsére vannak rossz álmaim, amik sose váltak valóra!

No, hogy ne ilyen komoran zárjam a sort: kislányommal kint jártunk anyák napján a temetőben. Ritkán viszem oda, most muszáj volt. Megmutattam neki, hol fekszenek a nagyszüleim, az anyám és a testvérem. "Majd mindjárt jobban lesznek, jó?"-biztatott, úgy tűnik érezte, hogy nem igazán rendjén való ott feküdni. Amikor anyám és öcsém sírját rendezgettem, kutatva odahajolt és azt kérdezte, hol vannak? Most mondjam azt, hogy a földben? - Hát ott, mutattam magunk elé. - A virágok közt? - Igen, kicsim, a virágok közt. - Még mindig erősen kereste őket a szemével, aztán megszólalt: - Hm...Hallom az orgonát. - Mit? Mit hallasz??? - Hallom az orgonát.

Tudni kell, hogy az öcsém temetésén hangzott el és a sírkőre vésettük:

Valahol lenni kell egy orgonának,

Melyen majd egyszer befejezhetem

A dallamot, mely itt halálba bágyadt

S amely az életem nekem! (Juhász Gyula: Szimpozion)

Sose olvastuk fel a gyereknek és még csak 3 éves, szóval nem tud olvasni. Persze lehet, hogy van reális magyarázat. Orgona virágot aznap nem tudtam szerezni. Az Orgona ágát aznap reggel próbáltam neki megtanítani, de nem akarta, hogy énekeljem neki. Persze lehet, hogy erre a kis dalra célzott, azt végülis hallgatni kell. Hát nem tudom.