Végleg eltompulok?

Mint egy elnyomott cigarettacsikk a hamutálban. Füstölög magában. A tekintetem szürkévé válik. Szürkét látok, szürkét hallok vaktában. A lelkem mállik. Lassan úszó sűrű tömeg kúszik a fejemben, a szürke gondolatok mindent ellepnek bennem. Tetőzik a szürke dagály körülöttem, felettem, a színeket rég elfeledtem. Örömtelen őrület könnyed könnyel könyörül. Rajtam. Ez a valóság. Az elmém túl tompa, hogy felfogja a könnyek súlyát, amiket hullatok gyéren. Túl sok vér folyt át ezen az éren. Mi lesz, ha átszakad a gát, ha megadja magát, hiába kérem? Elég egy harapás. Egy inger sincs, ami elég mélyre ás, nem ér semmi hatás, a vérpatakra virrad az aratás. Elmúlt az akarás. Túlteng minden szó. Eltömít. Minden gondolat. Összeomlás. Még el sem jött a csapás, már padlót fogtam. Az előbb még a padot koptattam, most már a csapos kelteget, fizessek. Elúsztam. A saját életem hajótöröttje vagyok. Nincs értelem, cél, végzet, csak kérdések, önmagukban sértések, idomított sertések közt a helyem sárban dagonyázni. A vágás ad értelmet minden falat mosléknak. Anélkül egy pazarlás lennék. Utána pazar lakoma. Már ennék. Frissen. Most. Látom. Emberi keselyűk keserű pillantása a láthatáron. Eltelt az idő. Eljött a számadásom. Az utolsó csepp vér lesz a legforróbb mulasztásom. A síromat sírva ásom, de nincs másom.