Csak most, a kérdés kedvéért tételezzük fel, hogy a szerelmi kötés létező, működő dolog. Aki ilyet akar csinálni, de csajozni, pasizni béna, miből gondolja, hogy ezt nem szúrja el? Elvileg a mágia (ha van) bonyolultabb, mint az ismerkedés.

Önbizalomhiány, abszolúte hibás logika és gondolkodásmód, és még sorolhatnám. Mármint... aki még hisz is a szerelmi kötés létezésében, de azért még van esze (tudom, hogy sokaknak ez oximoron, de attól még létezik), az tudja jól, hogy a szerelmi kötés csak egy illúzió, és önzőség. Elvégre a másik nem önmagáért fogja szeretni, hanem mert "a mágia csinálja".

A hiba ott kezdődik, hogy a legtöbb ember (szkeptikusok, tagadók és hívők is) egyszerűen azt hiszi, hogy őt majd egy társ fogja boldoggá tenni. Azt hiszik, hogy egyedül nem lehetnek boldogok, csak akkor, ha megtalálnak valakit, aki majd mellettük marad, és de tök jó lesz vele, és majd ez teszi őket boldoggá. Na de kérem, ha van két boldogtalan ember, aki a másiktól várja a boldogságot, honnan szerzik meg a boldogságot? Hisz egyiknél sincs! :) Az csak belülről jöhet, ha önmagadban képes vagy boldog lenni, akkor egy társ léte vagy nem léte ezen nem változtat sokat.

Persze, sokan hiszik, hogy mégis. És sokan kiszúrnak valami random rendszer alapján valakit (pl. tetszik a haja, meg a testalkata), és meglehet, hogy belsőleg még csak nem is ismerik a másik embert, de ők már biztosak benne, hogy "igen, ő fog engem boldoggá tenni!"

"Nem olyan, mint amilyet vártam? Sebaj, ha szeret, a kedvemért hajlandó teljesen megváltozni ugyebár, mert az úgy hipp-hopp megy. Persze, mindezt úgy, hogy nekem egy szemernyit sem kell alkalmazkodnom, elvégre ő van értem, adjon hálát azért, mert az én nagyszerűségem hajlandó volt észrevenni őt, épp ezért az ő dolga az, hogy tegyen engem boldoggá.

Nem tud boldoggá tenni? Az ő hibája, dobjuk ki, keressünk mást, elvégre ha még ennyire sem képes értem, akkor meg sem érdemel. :P

Biztos vagyok benne, hogy ő AZ IGAZI, aki majd húúú de boldoggá tesz, de ő valamiért hülye, és nem akar velem lenni? Szerelmi kötés! Magamhoz láncolom vele, és akkor jaj de tök jó lesz, ő majd szeretni fog engem, boldoggá tesz, és még meg is változik a kedvemért, ez ám a csudavilág! Az már nem számít, hogy ő esetleg azért nem akart összejönni velem, mert nem hozzám való, nem érdemlem meg, nekem kellene valamit változni ha vele akarok lenni, vagy épp valóban "nem a lelki társam". Az számít, hogy én őt akarom, rabszolgának lehetőleg, aki kényemre-kedvemre tesz, és teszek rá, hogy ő mit akar esetleg."

Szóval amíg ilyen az alap gondolkodás, addig nem meglepő, hogy a szerelmi kötést jobbnak hiszik, mint az ismerkedést. A kötés esetében "én kértem azt, én fizettem érte, az lesz, amit én akarok!" Ez inkább egó, mint bármi más. Azok folyamodnak ilyesmihez, akik képtelenek alkalmazkodni, és a másikat nem társnak tekintik.

Az értelmesebb ezoterikusok közt azt mondják, hogy van az ÉN, és van a TE eleinte. Ám ennek a kettőnek először meg kell halnia, hogy abból megszülethessen a MI. Sok ember számára ugyanis a "MI" azt jelenti, hogy vagyok ÉN, aki a kutya, és vagy TE, aki a farok. A kettő együtt alkotja a MI-t, és ez egészen addig jól működik, amíg TE úgy csóválsz, ahogy ÉN akarom. Csakhogy, gondolom, érzi itt mindenki, hogy ebben hol a hiba. :)

A valódi MI nem így működik. Csak épp nagyon sok ember ezt képtelen megérteni és elfogadni, és ragaszkodik a kutya-effekthez. :) Na, az ilyeneknek való a szerelmi kötés :P