Léteznek hihető szavú jósok, látók, médiumok, vagy mindegyik csak egy kókler?

#10

Az életünk főbb körülményei, főbb szereplői, meghatározó életeseményei általában fix pontok. Az összes többit mi (a mostani személyiségünk) töltjük ki, a mindenkori gondolatainkkal, tetteinkkel. Ezáltal nagyon sok lehetséges jövőút alakulhat ki, de a főbb meder és irány meghatározott. Annak alapján, amit az előző életünkben (az akkori személyiségünkkel) okoztunk, s aminek következményeképpen a lelkünk megélni kíván, megélni kénytelen.

v.Sebő Ödön: Halálraítélt zászlóalj című könyvéből részlet:

A fent említett jegyző rokon a túlvilági szellemekkel foglalkozott szeánszain. Erre igen kíváncsi voltam, és kértem, hogy vegyen be a dologba. Eleinte nagyon tiltakozott, mert szerinte egy katona nem hisz az ilyesmiben, és a hitetlenek csak zavarják a szeánszot. Erősen bizonygattam hitemet, így aztán nagy nehezen beadta a derekát, és meghívott a legközelebbi szeánszára, ahol a reinkarnáció volt a téma. Én magam nem voltam ugyan hitetlen, de a túlvilági élet valahogyan nem jött össze bennem. Megnyugtatóbb volt azt hinnem, hogy a halállal megszűnik minden, következik a nagy Nirvána, megszűnik a fájdalom és minden rossz, de jó is.

Magamban úgy készültem tehát, hogy én most végre leleplezem ezt az egész szeánszdolgot, amiről annyi sokat hallottam. Ilyen felkészüléssel jelentem meg a lakásán. A két szoba egyikében volt az oltár, a másikban a médiumok helyei, székek, pamlagok a résztvevőknek. A sarokban, az oltár háta mögött volt egy ágy, én oda ültem le. A másik szoba ajtaja nyitva volt, onnan is lehetett látni az oltárt, de csak az egyik feléből, ami az ajtóval szemben volt. Ez a helyiség tele volt emberekkel, férfiakkal és nőkkel egyforma arányban.

A médiumok helyén három nő ült, akikről később kiderült, hogy közülük kettő írni-olvasni sem tudott, csak a magyar nyelvet beszélték, a románt is csak igen kevessé...

A szeánsz úgy kezdődött, hogy a vezető (rokonom) az oltárnál imádkozott, majd az imát megszakítva időnként bekérte a kérdéseket. Ezeket papírra leírva, összehajtogatva az oltárra tették. Ismét imádság következett, majd az egyik médium megszólalása jelezte, hogy transzba esett.

Én három kérdést tettem fel:

1. Hogyan halt meg Kincses őrmester, mesélje el utolsó óráját.

2. Miért halt meg Bertalan őrnagy?

3. A reinkarnációban mikor éltem utoljára, és miért kell most újra élnem?

Úgy helyezkedtem el, hogy a médiumok engem az oltártól nem láthattak, én viszont jól szemmel tarthattam az oltáron a cédulámat, amelyhez senki nem nyúlt hozzá. Ezt erősen figyeltem.

A jelenlévők minden kérdésére válaszoltak a kérdezett szellemek, amelyek közül csak két dolgot emelek ki. Egy férfinak azt mondta a médium, hogy a hívott szellem most mentette meg a kisfiát egy autó elől, majdnem elgázolták. Másnap a Főtéren találkoztam vele, és elmesélte, hogy a felesége hazajött a gyerekkel, és valóban megtörtént az eset.

Egy másik idézett halott franciául beszélt a médiumon keresztül, méghozzá – amennyit én tudok franciául – teljesen tökéletes hangsúlyozással. A médium viszont köztudottan nem tudott franciául, írástudatlan nőszemély volt.

Ami az én kérdéseimet illeti, a következő válaszokat kaptam:

1. „A zsinór beleakadt a fegyverembe, minden erőm kevés volt, hogy eltépjem.” (Valójában az történt, hogy Kincses őrmester kisernyője – amelynek ki kell húznia a nagyernyőt – beleakadt a puskájába. Ezt a zsinórt próbálta eltépni, de nem sikerült. Még így is csoda, hogy két szálat el tudott szakítani belőle. Ehhez is emberfeletti erő kellett, amit csak a megriadt életösztön magyaráz.)

2. „Túl volt terhelve a repülőgép, és így lezuhantunk.” (Ezt követően az őrnagy – Bertalan Árpád – egy hazafias beszédet intézett hozzám, a fiatal hadnagyhoz, amelynek nem éppen a tartalma volt rémisztően meglepő, hanem a hangsúlyozása, beszédmodora, katonás kijelentései és szakmai kifejezései. Teljesen elámultam.)

3. (Most a második médium lépett munkába, és a harmadik kérdésemre válaszolva így kezdte:) „Van itt közöttünk egy hitetlen hadnagy, akinek azért válaszolok.” És elmondta, hogy 1848-ban a szabadságharc idején én ezredesként harcoltam. Egy ápolónőbe voltam szerelmes, akit egy alkalommal féltékenységből megöltem. Ezért kell most élnem, vezekelnem és bűnhődnöm, hogy egy jobb élettel kiérdemelhessem a túlvilági örömöket.

A szeánszról távozva azon tépelődtem, hogy vajon hol csaptak be. A mai napig nem tudom, hogy az igazságot hallottam-e, de néha tartok tőle, hogy igen.