Mi lehet az oka, hogy "megtértem"?

Régen nem szerettem az embereket. Nem szerettem az életet és az életemet. Nem szerettem a családomon kívül senkit. Kifejezetten nem szerettem saját magamat. Nem hittem Istenben. Nem akartam jó ember lenni. A lelkem olyan volt mint egy fadarab. Többször volt olyan, hogy azt kívántam, hogy bárcsak meghalnék de az öngyilkossághoz gyáva voltam. Ma már ennek a puszta gondolata is félelemmel és rossz érzéssel tölt el. Akkoriban természetes volt a mindennapos sírás, tele voltam gyűlölettel és keserűséggel. Rengeteg horrorfilmet és dokumentumfilmet néztem a tévében éjszaka és foglalkoztatott a gonosz entitás. Ez sajnos évekig tartott.

Pontosan nem tudom, hogy mikor de beállt a változás. Azóta 180 fokos fordulatot vett az életem, ha összehasonlítom a mostani énemet a régivel akkor azt mondanám, hogy az nem is én voltam. Ha tehetném visszamennék az időben és jól nyakon csapkodnám magam. Most már nem tudok haragudni senkire, még arra sem aki megbánt. Persze pillanatnyilag van, hogy megharagszom valamiért és csúnyákat gondolok vagy mondok de ha lehiggadok az rögtön el is múlik. Most már szeretem azt aki vagyok, bár a külsőmmel még mindig nem vagyok kibékülve teljesen. Már hiszek Istenben, de nem olvasom a Bibliát és nem tudok róla úgymond semmit, én máshogy hiszek benne. Csak úgy egyénileg, mindenféle vallástól függetlenül. Ami a legmeglepőbb számomra az az, hogy már 3 teljes éve nem sírtam. Vagyis úgy sírtam egyszer-kétszer, hogy eszembe jutott néhány szerettem akik már meghaltak vagy csak ilyen "apróságok" miatt. Tele vagyok szeretettel és azt akarom, hogy mindenki boldog legyen. Próbálok segíteni mindenkinek akinek tudok. Szeretek szeretni. Szeretek kedves lenni az emberekkel, szeretek rámosolyogni emberekre, ha gyerekeket látok rájuk már csak azért is mert egyszer talán ők is rámosolyognak majd idegen emberekre. Köztudott, hogy a Magyarországon élő emberek sajnos nem nagyon vevők az ilyesmire. Utálom ezt a szürkeséget és a magyarok többségének a gyászos hangulatát, pedig sokan nem is tudják, hogy mennyire szerencsések.

Nem tudom, hogy ennek az egésznek mi lehet az oka és mi indított el ebben a változásban. 3 éve vagyok együtt a párommal. Mielőtt őt nem ismertem nagyon sokat sírtam mert szerettem volna megtalálni a páromat. Sokszor eszembe jut, hogy mióta vele vagyok sose voltam szomorú, inkább csak rossz hangulatú de az is kevésszer. Talán ő lehet az egyik oka ennek az egésznek? Más nem igazán történt velem. A kapcsolatomat illetően az elején is nagyon boldog voltam de voltak bizonytalan időszakaim, amit nem osztottam meg vele de szinte napról napra egyre jobbnak és egyre erősebbnek és mélyebbnek érzem. Furcsa, de mintha az idő teltével válna jobbá az egész, az ismerőseim pedig arról számolnak be, hogy az övéké idővel ellaposodik. Persze lehet, hogy nekem is lesz ilyen de egyelőre nem is szeretnék arra gondolni.

Mi a véleményetek?