Erős vonzás, hívás - más tapasztalt már ilyet, mi lehet ez?

Próbáltam mentális kapcsolatot létesíteni vele, és néha egészen bizonyosan, halványan éreztem őt a másik oldalon, éreztem pár érzelmét, egy nagyon gyönge képet is kapva róla épp milyen szituációban találtam meg (pl. épp ő se tud aludni, elmerengett valamin, ilyesmi). Kezdetnek megfelelt. De mostanában elfoglalt, és sokszor önkéntelenül és akarattal is kizárt engem, ami bánt, de igaza van, mert ez egy elég fura, nyugtalanító, bizarr érzés tud lenni, mikor "matatnak" az ember elméjében. Tudom, mert szerintem ő is néha tapogatózik felém, a különbség, hogy ő szerintem nem tudja ki vagyok.

Tudom, ez őrült dolognak hangzik, de messze él, hogy személyesen keressem meg. Ami még különös, hogy egyre jobban vonz, ahol él (így visszanézve, mert ez a megismerése előttre nyúlik vissza, talán közvetve, őmiatta lehet).

Annyira abszurd az egész... Próbáltam megfeledkezni róla, nem gondolni rá, elfoglalni magam, de nem megy. A max. talán 4 nap volt. Olyan impulzív ez az érzés irányában, hogy képtelenség figyelmen kívül hagyni.

Éreztem már plátói szerelmet, ez erősebb, és egy kicsit másabb. És azt sem tudom szerelem-e. Hasonlít, de nagyon "mély" érzés. És nem annyira rózsaszín, inkább erőteljes elégedettséggel, nyugalommal töltene el, ha nem lenne ennyire különös. Olyan, mint a tökéletes összhang.

Kicsit hajlok rá, hogy igazad van, mert annyira szürreális a fent leírt elképzelés.... De mégis, nem lehetséges, hogy konkrétan hívjon valakit, csak épp nem tudja, hogy én vagyok az? És ahogy én rátaláltam, "visszajeleztem" "rácsatlakoztam" végre vettem a hívást, ez felerősödött? A Titanicot felhozva, a jeges vízben segítségért imádkozók is hiába "hívtak" vakon arra járó hajósokat, ha senki nem volt olyan közel, hogy időben érjen oda. Ez nem varázslat. Szerintem ő is sok éve hívott már, de én akkor még nem álltam készen.

Vagy esetleg nem terelhet valamiféle felsőbb "erő/hatalom" minket egymás felé? Tudom őrülten hangzik. Próbálok a realitás talaján maradni, de nem megy. Még így szemlélve is több van az egészben, mint egy sima, A4-es vonzalom. Olyan hasonlóságot, összhangot érzek kettőnk között, ami akkor is felettéb figyelemre méltó lenne, ha nem nézne ki eszméletlen jól (költői túlzás, csak egy erős 7-es, csakhogy épp az "esetem").

Nem tudom még mi ez. Egy ideig mintha csökkent volna a "hívása", de erre konkrétan az életében is lehet rá magyarázat. Innen tudom, hogy ez nem kívülről ered. Valahogy mindenképpen Tőle! Még ha lehetetlennek is tűnik. Mikor épp rám gondol - akárkinek gondoljon, akárki legyek neki, az olyan, mint egy láthatatlan kéz puha érintése, langyos lehellet az arcomon. Kicsit borzongató, mégis amit érzek, leginkább nyugalom. Tudom furán hangzik egyszerre a nyugtalanság és a nyugalom, de a nyugtalanságot pusztán ennek az egésznek a módja okozza, az, hogy megmagyarázhatatlan. És egy ilyen kellemetlen is lehet, pl. ha egész hajnalig ébren forgolódik és nem tud tőle aludni az ember, de sajnos vagy nem sajnos ebben az időpontban a legtisztább, legerősebb a kapocs, jó esetben csend van, nyugalom... De bármilyen pihetoll érintés szerű ez, óriási erők vannak mögötte. Ami a "színfalak mögött" végbemegy az egy meteor becsapódás erejével rendelkezik. Ez az ijesztő, és nem a konkrét kapocs, hogy pl. érzem, hogy ő is rám gondolt, stb. hanem hogy egy villámkisüléshez szükséges energia kevés lenne ehhez.

Szóval mostanában keveset gondolt rám, sokszor nem érem el, de velem is ez van, hogy ha megfeledkeznék róla, akkor viszont már jön egy külső közbeavatkozás is, ami viszont már nem tőle ered. Valami történik, amiről ismét eszembe jut, akár két hét után is. Bumm, és ő ott van a gondolataimban megint. Hiába neki is úgy alakult most, hogy nem keres, hiába találtam én is elfoglaltságot és tettem félre minden vele kapcsolatosat, jött az intés, hogy ő fontos és véletlen se merészeljek teljesen megfeledkezni róla. Ezen felbátorodva megpróbáltam én hívni, keresni, rákapcsolódni, de most teljesen más érzés, ha pár pillanatra sikerül is elérnem. Pont amiért eltávolodott: ő most mással boldog, aki betölti az életében azt a hiányt, ahová engem próbált bevonzani. A kapocs még él de gyengül. És próbálom azt sugallni, hogy örülök a boldogságának, próbálok minél kevesebb keserűséget átjuttatni a mi kis csatornánkon. De ez akkor sem fair! Éreztem az utolsó kétségbeesett kiáltásai visszhangját, a tapogatózást, az utolsó vészhívásokat,mielőtt igába hajtaná a fejét. Mintha keresne: "Hol vagy?" Mintha könyörögne: "Kérlek!" De mégis mit "mondhattam" volna? Mire rájöttem mi volt ez, elkéstem. Az erkölcsi érzékem bármily silány is, vészjelez. Látom rajta, hogy belenyugodott, elfogadta a helyzetét, és úgy boldog, ahogy tud. És ahogy nézem a szemét, nem hazugság, tényleg szereti, akárhogyan is szereti. Most örülni próbál mindennek, amije van, és nem kergeti kétségbe esve, amije nincs. Megdöbbentő, de őszinte, igaz, szívmelengető boldogság ez. Minden érzékem azt súgja, ezt mellettem kellene éreznie! De olyan jó látni, hogy boldog. Haragszom magamra, mikor újból keresem. Szomorú vagyok, mikor nem válaszol. Próbálom elengedni. De valami azt súgja, várjak. Ne felejtsem el, mert még eljöhet az időm. Nem tudom hogy lehetek ebben biztos. De mintha... nem is én lennék ebben biztos. Fura. Bárcsak egy sima plátói szerelem, rajongás lenne, ami majd csak elmúlik. De egy kib×szott segéjhívást küldött, mikor még teljesen zavaros volt ez az egész és még csak nem is tetszett különösebben - ezt miért magyaráznám be magamnak?? Akkor azt sem tudtam, hogy van valakije. Nem tudtam semmit... Csak hirtelen visszajeleztem, fogadtam az adást, ő meg rámcuppant. Belémkapaszkodott, mint fuldokló egy darab deszkába. Csak nem értem, ha megtalált, akkor miért...