Kudarcok esetén meddig kell kitartani és mikortól kell belátónak lenni, hogy mégsem erre van az én utam?

Kedves Válaszolók!

Köszönöm a sokféle megközelítést! A társasjátékos kimondottan felemelő, felszabadító gondolat!

Aztán sorban szinte mindenkié tetszett:

A kudarc azt jelenti, hogy nem próbálkoztál eléggé

Ezt a provokáló rövid választ is köszönöm, meggondoltam. Visszatérek rá, hiszen erre jött a legjobb reagálás!

"jóshoz-táltoshoz-boszorkányhoz" ne fordulj

Sajnos az elmúlt években voltam már annyira kétségbeesve (családi problémák miatt munkaképtelennek nyilvánítva), hogy még a természetgyógyászok között is kétesnek számító boszorkánynál is voltam. Persze olyanhoz mentem, akihez általam ismert és normálisnak tartott ember is néha el szokott menni. Igen, hülyeség, de a végkövetkeztetés kb ugyanaz, mint amit a Csernus mondott, amikor egyszer véletlenül összefutottunk: Az ember a „démonai” elől nem menekülhet. Segíteni valami mély-analízissel vagy mivel lehetne, ami ugye Cs. doktor úrnál valószínűleg sokba kerülne, Amúgy meg csak fél év múlva kaptam volna időpontot. Ennyi időm nem volt, hát a saját hajamnál fogva kellett kirángatni magam akkor.

Szerintem, ha jó párkapcsolatom lenne, akkor soha semmi bajom nem lenne. De..

Itt jön a válasz arra, hogy mi az egyik konkrét problémám:

Pont a jó párkapcsolat hiánya. Pont a rossz kapcsolat, de elválni se megy: „El kellene válnunk” a három szuper gyerek és a viszonylagos béke ellenére, mert a béke azt jelenti, hogy már megint egy éve nem beszélünk. Tíz éve már biztosan csak arra várunk, hogy felnőjenek a gyerekek és… Persze voltak közben nagyon jó évek.

Ez az egyik kérdés: meddig van értelme fenntartani, hiszen a nagylány már mondogatja: „Apa, de ugye nem maradsz itthon!!!!” A kicsinek meg mai napig mesélnem kell, ha az anyja délutános! A fiam most kezdi megtanulni a ház körüli dolgokat tőlem (autó, mosógép szerelés, vakolás…)

Csak az az átkozott feleségem venné már észre, hogy nem én vagyok a probléma oka, hanem az ő szüleitől örökölt antikommunikációs baromsága…jobb, ha itt abbahagyom, mert ha nem piszkálom, nem fáj.

A másik konkrét, sőt idevágó probléma:

A fenti probléma megoldása az lehetne, hogyha át tudnék költözni az utcánkban lévő kis parasztházba, ami tíz éve a nyakamon maradt (talán pont a sors akaratából?). Külön lenni, a gyereknek mégis közel.

De tíz év alatt sem sikerült lakhatóvá tenni. Konkrétan az elmúlt egy évben egyetlen helységre koncentráltam csak és ezen belül a fürdőszobára, de Kőműves Kelemen óta ember még ennyit nem szop.tt házon, mint én. Mindent csak sokadszorra sikerült „ráhagyni”, de pl egy új közfal felét le is kellett döntenem. Azóta sem épült fel másból sem. Most az új vakolatot vertem le, mert nem akart megszáradni, miközben észrevettem, hogy egy másik helyen csőtörésem van és átázott egy fél méteres vályogfal…

Szóval nincs átok? Nem lenne itt az ideje beszereznem az építőanyagok után végre dinamitot? Nyugi zárt helyiségben fogom használni. (Ez vicc volt, de sajnos már ilyenek jutnak eszembe.)

De az idő múlása közben amúgy „itthon” is ketyegő bombán ülök. Ennyi konkrét elég?