Ki vagy te? Kivel/mivel azonosítod magad?

Én legfőképpen a gondolataimmal.

Tehát míg a testünk adott, addig a gondolatainkat úgy formáljuk ahogy akarjuk.

A testünk halandó, a lelkünk meg nem.

Mik a gondolatok?

Mit jelent gondolni?

Te kivel azonosítod magad és bennüket?

Egy órási komplex részecske/energia tömb, amit folyamatosan reakció ér és folyamatosan hat a környzetére.

Olyan ez, mint a számítógépnél. Bemegy az áram, kimegy az eredmény, ami logikusnak tűnik.

A lényeg, hogy a te szerkezed olyan állapotban van, a részecskék úgy mozognak benned, hogy te azt hiszed élsz. Pedig minden mozgás a szerkezetedtől és a környezetedtől függ.

Nagy véletlen kellett ehhez, hogy te most éppen ezen az oldalon legyél, ebben az időben.

Sok másik helyen is jöhetett létre olyan élet, ahol rögtön "öngyilkosságba" mentek a részecskék.

(ez kissé fatalista felfogás, bár a sorsban nem hiszek, csak gondoltam ismertetek veled egy másik nézetet).

Üdv!

Ez jó kérdés.

Két megközelítést írok.

Az egyik az, hogy a testünk egy dinamikus rendszer, amiben néhány kivételtől eltekintve, az atomok folyamatosan cserélődnek. Ezzel arra utalok, hogy a testünk fizikailag nem egy statikus objektum, nem célravezető magunkat a minket alkotó anyag szerint meghatározni, mert nem állandó. Ez persze felveti Theseus hajójának paradoxonát. Ha fokozatosan cserélődünk lefelé, meddig vagyunk magunk, és mikortól valaki más? Én ezt a paradoxont úgy oldom fel, hogy nem az engem alkotó anyaggal azonosítom magam. A lélekben nem hiszek, ez számomra tehát ki van zárva. Én azt mondom, hogy az anyagnak egy dinamikus halmaza vagyok, egy anyagi folyamat, ha úgy tetszik. Lebutítva: nem attól Duna a Duna, hogy milyen víz van benne, hanem attól, hogy egyáltalán víz van benne, folyik, nem áll, és ott folyik, ahol a Duna medre van. Az élet egy dinamikus anyagi rendszer, sok jellemzővel, amelyek a halállal megváltoznak, ezért az élet vége definiálható, és onnantól lehet azt mondani, hogy a testemet alkotó holt anyag már nem én vagyok. Az élet egy dinamikus egyensúly, ami a halállal felborul. Természetesen az a kisebb probléma, hogy én mit gondolok halálom után. A tudatom megszűnése miatt semmit, nem létezek már. Aki viszont kívülről szemlél, még filozofálhat rajta, hogy vagyok-e valahol a testemen kívül. Nos, nem hiszem. Tehát végső soron azt mondom, hogy az emberi élet önazonossága a dinamikus biológiai rendszer egyensúlya.

(Zárójeles gondolat: mit gondol erről, aki hisz a test feltámadásában? Jó lenne neked, aki időközben valóban megszűnsz létezni, ha Isten összepakolna egy testet, ami anyagilag teljesen azonos a halál előtti magaddal? Szerintem nem. Te meghaltál, és véged van. A feltámadott egy másolat, aki tévesen hiszi, hogy te vagy. Itt a fenti gondolatban a folyamatosság elve sérül, vagyis dinamikusság feltétele, hogy fizikai törvények mentén, folytonos ok-okozati láncolatban alakuljon a testet a korábbi állapotából a későbbibe. A halál ezt keresztülhúzza. A bibliai feltámadásokban az "ép" holttest támad fel mindig, de az elég elképzelhetetlen, hogy egy porrá égetett, szétszórt, szétoszlott, biológiailag is újrahasznosult test újra összeálljon, ehhez még a csoda is kevés lenne)

A másik megközelítés pszichológia. Ahhoz, hogy magamról gondolkozhassak, kell tudat, illetve az idegrendszeremnek képesnek kell lennie rá, hogy tároljon egy képet magamról, ez az énkép. Itt az ego is befigyel, hiszen megkülönböztet a külvilágtól, elhatárol tőle, kissé fel is magasztal, fontosabb vagyok, mint azok ott kint (van kivétel, de nem részletezem). Ez a kép, mivel a tudat hozza létre, illúzió, önkényes, és nem foglalkozik azzal, hogy helyes-e. Lényegében azt veszi alapul, hogy a testfelületed meddig tart, illetve, hogy felismer a tükörben. Igen önkényes, viszont automatikus és kézenfekvő, tehát a legtöbben így azonosítjuk magukat. Ez empirikus, amit pedig fentebb írtam, az inkább egzaktabb.

Ozmium42

Szomorú, hogy nem hiszel a lélekben. Helyette mindenféle tudományos magyarázatokkal állsz elő. De se baj, sokáig azt hitték, hogy a Föld lapos.